Absnitzli.

Ő sem maradhatott ki a fésűlködésből.

Itt a Ka-Ka Nu-Kuval bújnak össze.

Amikor a Benji meghalt, azt hittem, hogy a többi elvesztése már csak könnyebb lehet.
Azt nem tudom egészen biztosan, hogy könnyebb-e, de az elfogadása a veszteségnek valahogy más. Azt érzem, hogy természetes dolog, hogy egyszer véget ér az élet. Így az ő életük is . Hiányzik midegyik, persze, hogy hiányzik, hiszen nincs két egyforma köztük. Mindegyiknek más volt a kedvenc étele, játéka, mindegyik másként mutatta ki a szeretetét, ragaszkodását.
Mindegyik másként viszonyúlt a többihez, és minegyik elfoglalt egy-egy helyet a rangsorban. Távozásukkal ez a hely üres lett. A többi, akik maradtak, és így, vagy úgy viszonyultak a eltávozotthoz, elbizonytalanodtak, viselkedésük megváltozott, mintha nem találták volna a helyüket. Egymáshoz való kapcsolatukat újra kellett nekik építeni, az alá-fölé rendeltséget megint tisztázniuk kellet, legtöbbször új rangsort állítottak fel. A Benji hiányával a Petya nem engedi át a vezérséget senkinek, néha még ma is előfordul némi villongás.
Vannak szituációk amikor keresem az egyiket, vagy a másikat, mert a helyzet olyan, hogy egyikre vagy másikra különösen jellemző, és az elöttem levő képből hiányzik az aki már nem is lehet ott. Az is előfordul, hogy néven szólítom azt aki nem rég még itt volt, de már nem tud válaszolni, mert már nincs itt. Pl. az esti nasinál, mikor számba veszem, hogy ki van ott, és ki nincs ott, akkor többször előfordul, hogy az Absnitzlit hiányolom, mert az utóbbi idöben igen gyakran nem jött, hanem úgy kellett odavinni a tálhoz, hogy ő se maradjon ki a nasiból.
Ő egy rövidszőrű, félvér macska volt. Az anyja a házimacska Pötyike, az apja meg a Benji fia Akela volt. Érdekes volt a természete, mert mindkét fajta jellemzői megvoltak benne. A Pötyitől a rövidszőrű macskákra jellemző határozottságot, Akelától a szibériai macskákra jellemző kedvességet kapta. Mindig el tudta érni azt amit szeretett volna. Ő nem bántott senkit, nem kezdeményezett torzsalkodást, de ha őt piszkálta valaki, azt kikérte magának, és nem hagyta magát a helyéből kilökdösni. Szeretett a kedvenceivel összebújva aludni. A Benjihez különösen ragaszkodott. Sokszor aludtak összebújva, egymást átölelve. A Benji halála után a Fruzsina lett a kedvence. Az érdekes az volt, hogy ők együtt is nevelkedtek. Ő is abban az időben született amikor a vírusfertőzés bekerűlt. Így az ő anyja(Pötyike) is megkapta a vírust, és ennek következtében, nem tudta megszűlni a kölyköket. Császározni kellett. Két kölyök volt. Az egyik nem érte meg a másnapot. Így maradt együl, és ezért lett aztán Absnitzli a neve. A Füstike nélkül ő sem maradt volna életben, mert a Pötyike nem tudott szoptatni a hasán levő seb miatt, és a teje sem indult meg, csak néhány után.
Nagyon szép kis kék macska lett belőle. Mikor kiderült, hogy nagy baj van nálunk, akkor őt is teszteltettem és ő is FiP pozitív volt. Az érdekes az volt, hogy a két anya is meg ő is, de a három szibériai kölyök( Fjodor, Fánika, Fruzsina) nem. Akkor döntöttem el, hogy ez a csapat nem kerülhet ki a kezemből, mert nem vihetjük el a bajt más macskákhoz. Ilyen szörnyű, és végzetes fertőzést nem szabad másnak átadni.
Végül is egy család többszöri kérésére, és ígéretére, hogy más macskát nem akarnak, Fjodort odaadtam, de a többiek életük végéig az én macskáim maradtak.
Így, Fánika élt 13 évet, Fruzsina élt 14 évet, Absnitzli élt 14 évet.
Fánika, miután kiheverte a vírust és negatív lett, egy hármas almot szűlt, és nevelt.
Fruzsina is negatív lett, és ő többször szűlt, és nevelt kölyköket, kettő ma is nálam éli életét.
Absnitzlit ivartalanítattam, mert félvér létére, nem szerettem volna ha beleszólt volna a tenyésztési programba.

Egy korszak vége.

Ő Ányecska, egy kiállításon.

Fruzsina volt az utolsó képviselője az alapitó csapatnak. Az ő apja volt, aki behozta a tenyészetbe azt a vírust ami máig is érezteti hatását. Máig is okolom magam, hogy ez előfordulhatott.
Tizenöt évvel ezelött, egy kiállításon megláttam gyönyörű ezüst színű szibériai kandúrt. Nagyon szép volt, és rögtön tudtam, hogy szeretném valamelyik nöstény macskámhoz párnak.
Volt egy, nagyon szép, vörös klasszikus círmos nőstényen, aki éppen lépett tenyészkorba. Még is egyeztünk a tulajjal, hogy a legközelebbi tüzelésnél összeengedjük a két macskát.
Nem sokára el is jött az alkalmas idő, és állapot. Elvittem hát Ányecskát ( mert így hívták a lányt) a kandúrhoz. Ott, a helyszínen ért a meglepetés! Hihetettlen kosz és bűz volt a lakásban! A meglepődésem teljes volt. És itt jön az ami miatt máig is okolom magam. Akkor, ott azonnal ki kellett volna jönnöm a lakásból, és soha többé vissza sem lett volna szabad menni. Mert ekkora koszban csak baj lehet, de nekem annyira tetszett a kandúr, hogy feladatam az addig elég jól működő óvatosságom, és miután lehetett választani egy nagy ketrec, és a lakásban szabad szaladgálás között, válaszva a ketrecet, ott hagytam Ányecskát. A ketrecet azért találtam elfogadhatónak, mert a lákásban, nem tudom már hány db. Skótjuhász kutya is volt, akik igyan nem bántották a mscakát, de az Ányecska ezt nem tudta, és ezért jobban biztonságban érezte magát a ketrecben.
Még a villamos megállóban is azon gondolkodtam, hogy onkább visza kellene menni az Ányáért.
Nem mentem, így Ányecska maradt.
Négy nap múlva mentem érte. Mikor hazaértünk, éreztem csak meg igazán, hogy szerencsétlennek mit kellet elviselni, ugyanis a bundája bevette az az iszonyú szagot, és úgy áradt szét belöle, hogy a többi macskám hatalmas fújások közepette menekűlt előle.
Az első dolgom az volt, hogy megfűrdettem. Mindig utálta a fűrdést, az egész művelet alatt áriázott. Annyira,hogy az édesanyám Áriamáriának hívta. Sajnáltam is, meg féltettem is, hogy a hazajövetel ilyen keserves procedurához fog neki kapcsolódni.
Legnagyobb meglepetésemre, nem ez történt. Mintha csak tudta volna, hogy a fűrdés megszabadítja attól a rettenetes szagtól. Egy szót sem szólt. Megállt a két hátulsó lában, a mellső lábaival a kád szélébe kapaszkodott, és egyáltalan nem ellenkezett a fűrdetés ellen. Türelmesen állta, hogy samponozzam, és zuhanyozzam. Amikor fűdőlepedőbe tekertem és kivettem a kádból , remekül megtudtam törölgetni. A hajszárítózásnál még dorombolt is.
Néhány nap múlva kiderűlt, hogy nem állt szóba a kandurral. Ez volt a szerencséje.
De, akkor még ezt nem tudtam, és megbeszéltük a tulajjal , hogy legközelebb hozzánk hozzuk a kandúrt.
Így is történt, de nem az Ányecskához, mert őt annyira megviselte ez az egász procedúra, hogy nem tüzelt újra, hanem a Bíborkához, majd a Füstihez. Azért voltam ennyire bátor, mert a kandúrnak negatívak voltak a tesztjei.
Sajnos meg kellet tanúlnom, hogy a negatív teszt sem biztos, nem védi meg a macskát a felelőttlen gazda hibájából adódó bajoktól. Az történt, hogy a tenyészkandúrral egy lakásban élő kandur megszökött. Néhány napig távol volt. Majd mire hazakerűlt, addigra az otthoni szibériai lány is tüzelni kezdett. Élelmes, kipróbált kundúr lévén, ő sem maradt ki a sorbol. Felváltva párosodtak a lánnyal, a szibkandúr, és a hazakerűlt kandúr. Ezt a megszületett utódokon lehetett látni. Így kialakúlt egy láncfertőzés, és a gyönyörű szép szibkandúr elhozta az én macskáimnak a végzetes FiP vírust.
Biborka vemhes lett ugyan, de egy torz kölyköt szűlt. Nem tudtam, hogy mi a baj. Hiszen ő már korábban szűlt, nem egyszer, nagyon szépek voltak a kölykök. Az ő lánya volt Ányecska is, aki szép volt, és nem volt semmi baja.
Füstikének a vemhességével nem volt baj, nagyon szép három kölyköt szűlt. Ebből az alomból származott a Fruzsina.
Kb. két hónapi orvoshoz járkálás után kiderűlt, hogy a Biborka sajnos menthetettlen. Addigra a fedező kandúr már nem élt. Sőt a szökevény kandúr sem. Mindkettő orvosi kezelés közben (pungálás) halt meg. Abban az időben, nálunk még kevéssé ismert betegség volt a FiP.
Mikor rájöttünk, hogy a Bíborkának mi a baja, tudtam, hogy menthetettlen és döntenei kell. Döntöttem, de nem volt egyszerű döntés, de a többiek érdekében, és az ő érdekében sem tehettem mást. Még évek múlva is elfog a sírás, ha eszembe jut, mert tudom, hogy ha, azt a koszt látva, nem hagytam volna ott a macskát, és megszakítottam volna a kapcsolatot, akkor ezt elkerűlhették volna a macskáim.
Akkor gyors egymásutánban, öt macskám ment rá, és még ma is előfordul, hogy FiP pozitiv tesztet találunk.

Megint elment egy barát.

Remélem megtaláltad Fruzsinát, és a többieket.

Absnitzli, és többiek emlékére.

Szemle a Banda felett.

Kedvenc foteljában, Tiziána melett üres a helye.

Absnitli, és Fruzsina a kedvenc fotelben, néhány nappal Fruzsina halála elött.

Salamon, Ponponka, és Absnitzli. Itt a Ponponka éppem beteg volt, Absnitzli meg gyógyítani próbálja.
Absnitzli, és Tiziána.
Grísenka és Absnitzli.

Tegnap este megint búcsúzni kényszerültem.
Absnitzli nevű macskám feladta a betegséggel való kűzdelmét, és ma reggelre békésen elaludt.
Azt hiszem, hogy Fruzsina eltünése volt számára az a feldolgozhatattlan hiány ami elvitte szervezete maradék erejét. Ők egy idősek voltak, néhány nap külömbség volt csak köztük. Együtt nöttek fel, együtt voltak boldog kis macskák, és együtt voltak betegek is.
Neki mindig kellett valaki, akihez odabújhatott, akinél melegedhetett, és akit melegíthetett. Egy nagyon ragaszkodó, szerető, és szerethető macska volt.
Mára, már biztos megtalálta Fruzsinát és a többieket, az Örök Vadászmezőn.

Kiscicám, máris nagyon hiányzol, sohasem tudlak elfelejteni. Legyen könnyű az álmod!

Leégett egy gyertya.

Drága kiscicám, égjen az a gyertya emlékedre.

Ő már odaát van, a szivárványon túl, a bokrok védelmében, az örök vadászmezőn.

Ez év májusában, amikor már tudtam, hogy beteg, és nem lehet gyógyítani.


Fruzsina ideje, amit tizennégy évvel ezelött, a születésekor kapott, sajnos véget ért.

Tegnap este már látszott, hogy a szeméből kihunyt a fény, és már csak órái maradtak. Amikor megsímogattam, hogy egy kicsit próbáljam vígasztalni, a fejét belenyomta a kezembe, mintha csak búcsuzni akart volna.
Reggelre, már nem élt, hideg volt a kis teste. A teste helyzetéből arra következtetek, hogy álmában állt meg a szíve. Szenvedés nem látszott rajta, azt hiszem békésen aludt el örökre.

Isten veled kiscicám! Sohasen foglak elfelejteni!

Csak idő kérdése.....

Fruzsina, néhány napja a mászókán. Esti, vakus felvétel, ezért az ufószemek.

Absnitzli, szintén a mászókán.

Ponponka, amikor elvesztette a bundája zömét.

Igen, valóban, csak idő kérdése, hogy mikor kell végső búcsut venni a Fruzsinától. Mára már nagyon gyenge állapotban va. Ma többször hányt, még a vizet is kihányta. Egy kis idő után megcsillapodott, de ez már jobb nem lesz. Nagyon lefogyott, ereje nem sok van,de még ma is a mászóka legtetejére ment. Többször majdnem leesett. Azt hiszem rájött, hogy nem igazán jó amit szeretne, mert nem tud már rendesen közlekedni, nincs biztonságban fent.
Estére megint az ölembe jött, ahogy mindig szokott.
Egyszerűen fantasztikus, hogy amikor már a leggyengébb állapotban vannak, akkor is az alomba mennek, és nem szanaszét intézik a dolgaikat. Most éppen kint volt a Fruzsina.
Sokan azt mondják, hogy nem lakásba való az állat, mert nem elég tiszta. Sokkal tisztább, mint egyik-másik ember.
Az Absnitzli egy kicsit jobban van, csak a jobb füle begyulladt. Állandóan tisztogatni kell. Amióta antibiotikumos kenöccsel kenem, azóta legalább nem fáj neki, és lehúzódott a gyulladás, de állandóan ürül belőle valami nyálka, amit naponta többször tisztogatok belőle. A hangulata jó, még játszik is, ha símogatom még dorombol is.
Ponponkám jól van, remélen még egy ideig legalább ilyen állapotban lesz.

Megvagyunk.....

Fruzsina. A többivel együtt akar lenni. Ő is jön fésülködni, meg játszani.

Fésülködés közben. Tiziana a lánya, és Sámson társaságában.

Itt is fésülködünk. Mellette Viktória, a másik lánya.

Elég régen jártam erre. Persze ennek örülök, mert azt jelenti, hogy semmi rendkívüli nem történt. A három gyengélkedő, kb. ugyanúgy van ahogy a legutóbbi beírás idején volt. Gyakran fotózom őket, hogy nehogy úgy járjak, hogy nem marad fotó utánnuk.
A Benji hiányát még mindig nem tudom teljes megnyugvással elfogadni. A héten egy társaságban a szeretetről, az életről és halálról beszélgettünk. Arról, hogy vannak kúltúrák ahol a halál nem a sötétséget jelenti, hanem éppen hogy a fényt. Az elmúlást azonosítják a fénybe távozással. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe, hogy amikor a Benji meghalt én is fénnyel illusztráltam az elmúlását.
Ezt meséltem el, és megint úgy rám tört a fájdalom, hogy sírva fakadtam. Tudtam mindig, hogy ő az a macska számomra akinek az elvesztése nagyon megvisel, és a többi halálát ő utánna már könnyebben fogom elviselni, de azért azt nem gondoltam, hogy négy hónappal a halála után is ennyire intenziv lesz a fájdalom, és ilyen könnyen felszakad a seb amit az elvesztése okozott.
Az eszem tudja, hogy egy teljesen természetes folytatása az életnek a halál, de az érzéseimen úgy látszik még nem tudok uralkodni. A Biborka halála is , még ma is fájdalmas, pedig már annak több mint tíz éve.
A csapat többi tagja jól van. Éppen most fogok átállni egy új tápra, mert az Acana valahogy nem igazán hasznos nekik. Vagy már túl tömény nekik, vagy éppenhogy romlott a minősége, és ezért, de valahogy nem igazán jó nekik. Többeknél volt hasmenés, lefogyás, és a bundájuk sem az igazi. A hajléktalan macskák etetéséhez kaptam egy fajta német, prémium tápot, aminek a maradékát az enyémekkal etettem meg, és szerették is, meg a bundájukon is meglátszott még az a kevés is. Úgy hogy most már vegyesen adom nekik, és ha az Acana elfogy akkor már csak az újat adom nekik. Van értelme, mert már csak a Petyának van egy kis hasmenése. Pont a Petya a legérzékenyebb, mert egy éve, hogy FiP pozitív volt. Azon már remélem túl van, de megint nem jó a bundája, túl zsíros, és mégis törik. Ez jelenthet nagyon veszélyes dolgot is, de lehet a táptól is. Figyelni fogom őkelmét, és ha nem javul, megyünk a dokihoz. Ez a meleg sem igazán használ nekik, mert levetik az összes bundájukat. Nem csoda, hiszen az ő bundájuk nem a trópusokra, hanem Szibériába való.

Átmeneti javulás.

A három GRÁCIA: Fruzsina, Ka-Ka Nu-Ku, Ponponka.

Kettesben.Ka-Ka Nu-Ku, Ponponka.

A betegek összetartanak. Absnitzli, Ponponka.

Ami a Fruzsinát illeti, sajnos biztos, hogy csak átmeneti a javulás. Az emlődaganatai nem fognak elmúlni, csak legfeljebb lassabban rosszabodnak. Most egész jól van, nem vonul magányba, hanem a többiekkel együtt összebújva alszik, mosdatják egymást. Néha össze is vesznek, de ez régebben is így volt.A napi fésüléseket ő is kéri.
A Ponponka jól van. Megint olyan aranyos mint régen volt. A bundáját nagyon gyorsan, két-három nap alatt elvesztette, napokig nem evett és szinte súlytalan lett.Most majdem úgy néz ki, mint egy rövidszőrű macska. A hangulata nagyon jó, rendesen eszik, a súlya gyarapodik, várja, sőt kiköveteli a fésülést, a dédélgetést.
A harmadik az Absnitzli aki már rég óta bajlódik a nyálkahártyagyulladással. Most ő is egészen jól van. Minden nap kell vele játszani, az ölemben dédelgetni, mert szabályosan kiköveteli.
A negyedik a Ka-Ka Nu-Ku, aki nem volt jól, és most ő is rendben van. Nem tudom, hogy mi lehetett a baj, mert néhány nap alatt, spontán változott a helyzet. Az igaz, hogy háromnak naponta két C-vitamint adtam. Az Absnitzlinek sajnos nem tudom beadni a gyógyszert.
A tápot is változtatom, mert azt hiszem, hogy a régi, már túl dús az ő korukat figyelembe véve. Jelenleg felesben etetem egy német táppal. Az hiszem, hogy ez jó lesz, szép lassan növelem majd az arányát, hogy kb. kétharmada legyen a napi adagnak az új táp. A székletük is jobb. Többeknek volt egy kis hasmenése. Most úgy látom, hogy kezd rendbe jönni az is.
Nagyon szeretném, ha nem lenne semmi bajuk. Igaz, hogy már nem fiatalok, de nekem nagyon jó, hogy vannak.

Már megint baj van!

Pomponka, 12 éves, a Petya és az Ányecska lánya, a Benjike unokája.

Absnitlzli, 14 éves, Akela és Pötyike fia, a Benjike unokája.

Fruzsina, 14 éves, a Szilvió és a Füstike lánya.

Sajnos már megint baj van! A Fruzsina, már egy ideje bajlódik az emlődaganattal. Mára már nagyon csunya lett neki, de a kora miatt már nincs értelme a műtétnek. Ő is elmúlt mát 14 éves, és talán már ki sem bírná az altatást. Addig amíg láthatóan nincsenek fájdalmai még elvan valahogy. Szépen tisztogatja magát, még eszik is renedesen, és még nem látom, hogy vesztett volna a súlyából. De a bundáján már látszik, hogy valami nem stimmel, mert eléggé fúrtösödik neki. Még nem filces, de nincsenek külön a szálai, mint amikor jó állapotban van egy macska. Neki, külömben is szép, és selymes volt a bundája. Minden nap megfésülöm, közben a dagamatot tudom ellenőrizni. A szőrt már levágtam körülötte.
A másik az Absnitzli, akivel már jó régen baj van. Kb. egy éve azt hittem, hogy nem is marad életben, mert véresen váladékozott az orra, de úgy néz ki, hogy ha nem is teljesen egészséges, azért egász jó állapotba kerűlt. Lehet, hogy a nyári, meleg idő segít neki.
Teljesen várattlan viszont, hogy ma délután a Pomponos valahogyan nem az igazi, és nem tudom, hogy mi lehet a baj. Úgy nyávog mint az anyák szoktak akkor a mikor szűlni készűltek. A kandúrok nem is abajgatják, de szinte egyfolytában nyávog. Ráadásul még lázas is. Az elöbb már elkezdtem hűteni egy nedves ruhával. Állandóan tisztogatja magát. Nem tudom, hogy a vizeléssel nincs valami baj. Eddig még lányoknál nem volt ilyen probléma, ezért nem tudom mik a tünetek.
Azt hiszem, hogy holnap elviszem a dokihoz. Remélem éjszaka tudok tőle aludni. mert most már szinte állandóan morog, és nyávog. Ha maszírozom a hasát nem tiltakozik, talán nincsenek fájdalmai.
Sajnálom őket, de sajnos a koruk miatt most már bármikor előfordulhat, hogy egy-egy megbetegszik, és elköltözik. A hiányt nem lesz könnyű elviselni, de nincs kiút, ez az élet rendje.
Fájdalmas, de mikor megszülettünk, akkor biztossá vált, hogy egyszer majd vége szakad az életünknek, így az övékének is.

Rozsdás ------ Harlekin. Pongrác -------- Negró.

Ez a fotó ott készűl ahonnan, Harkein és Negró származik. A kép közepén egy vörösmacska látható, aki a Rozsdásra emlékeztet.

Negró, az eredeti élőhelyén, ahonnan kimentettük őket.

Harlekin egy etetés után, még az eredeti élőhelyén, néhány nappal a mentés elött.

Ő nem az én macskám volt, de engem talált meg elöször. Akkor is éppen több macskám volt, és még édesanyám is élt, és az ő kívánságaihoz is alkalmazkodni kellett. Ő pedig azt mondta, hogy három macska éppen elég. Akkor még megvolt a Pongrácka, a Szidónia, meg a Naca. Velük minden este rendszeresen jártam sétálni, és egy ilyen séta alkalmával amikor a Pongrácot hívtam nem csak ő jött, hanem egy nagyon szép vörös kandur is. Azonnal láttam, hogy egy fiatal, jól táplált, gondozott macska. Ráadásul fehér mellénye és cipői voltak. Egyszóval egy nagyon szép macska volt. Végig jött velünk a sétaúton, és amikor elindultunk hazafelé, úgy jött velünk, mintha mindig itt lakott volna. Persze, együtt mintünk haza, és ahányszor hívtam a Pongrácot annyiszor ő is odajött hozzám. Már azt hittem, hogy az ő neve is Pongrác. Szerettem volna megtartani, ezért midjárt el is neveztem Rozsdásnak, de miután nem egyedül én éltem csak a lakásban, nem is dönthettem egyedül. Édesanyám meg katagórikusan kijelentette, hogy három macska pont elég. Így nem maradt más választásom, meg kellett ígérnem, hogy keresek neki valami gazdát. Nagyon sajnáltam, hogy meg kell válni tőle, mert első pillanattól kezdve úgy viselkedett mintha mindig itt lakott volna. Evett, majd utána felment a rekaméra, és elhelyezkedett aludni. Persze reggelre, a legnagyobb szőnyeg közepére rakta a bőséges vacsora következményét. Ezzel végképp kitelt a becsülete, mennie kellett.
A szomszéd házban egy fiatal család kérte, és nem volt mit tenni, odadatam. Mondtam, hogy néhány napig ne engedjék ki, nehogy elmenjen, és ha már elfogadja a családot, akkor már kiengedheteik. Így is volt. Kb. egy hét múlva megint megjelent nálunk a macska, és én visszaadatam, remélve hogy már ott is fog maradni. Megint egy hét telt el, és a macska megint nálunk volt. Én újra visszaadtam. Legközelebb már a gazdája jött, hogy nincs-e nálumk megint, mert nem ment haza. Akkor már nem jött hozzánk, hanem a lakótelepen elkóborolt, mert szerintem tudta, hogy úgyis visszaadom oda ahol ő nem szeret lenni. Ezért aztán a Pongáccal elindultam a lakótelepen sétálni, arra is elmentem, ahol még a Pongrác nem is járt, és egyre csak mondtam neki, hogy keressük meg a Rozsdást. Én magym sem nagyon hittem, hogy megtalálja, de egyszer csak, az egyik nyitott pince ablaktól nem akart eljönni, sőt be is ment a pincébe, Majdbem rám jött a frász, mert sokáig nem jött ki, hiába hívtam. Már éppen érdeklődni akartam, hogy kenek a üincéje, és hogy nem mehetnék-e le, mert lent van a macskám, és nem akar kijönni, amikor megjelent Pongrácka, nyomában a Rozsdássál. Hírtelen azt sem tudtam, hogy melyiket símogassam jobban, annyira megörültem.
Ezután elkövettem azt a hibát, ami miatt még ma is ,kb húsz év után, még mindig lelkiismeretfúrdalásom van, megint visszaadtam annak az embernek akinél nem érezte jól magát. Rá egy hétre megint kereste az illető, de akkor már sem ő, sem én, sem a Pongrác nem találtuk mag. Szerintem nem volt vélettlen. Tudta, hogy nem maradhat nálam, ott nem akart maradni, így inkább elment valahova másfelé jobb gazdát keresni, vagy szabadon akart tovább élni.
Ennyi év után, hasonló eset történt. amikor Harlekin a mentett, hajléktalan macska nem fogadta el számára felkínált biztonságos életet. Hozzám ragaszkodott, bennem megbízott, de én nem fogadhattam be, mert tíz macska mellé nem vállahatok, még hármat. Pláne nem akkor amikor semmi lehtőségem a karanténozásra. Anélkül pedig egysterűen nem szabad behozni az enyémek közé. Éppen karanténbe kerültek volna amikor az első adandó alakalmat kihasználta és megszökött. Most a befogadó, aki nagyon szereti az állatokat, így a macskákat is, akarja ugyanazt csinálni amit én csináltam a Pongráccal, meg a Rozsdással. A Harlekin hajléktalan társa a Negró, vele, az ő segítségével akarja megkeresni. Kíváncsi vagyok, hogy neki műlödik az a mi nekem működött. Ha igen, akkor nem lehet vélettlen. Akkor a macskák képesek megérteni az ember kívánságát, és végrehajtani bizonyos ember követitette feladatokat.
Kíváncsian várom az eredményt. Kívánom, hogy sikerűljön, mert nagyon nagy kár lenne, ha a mentés nem sikerülne, és elveszne a Harlekin.
Pongrácról, meg Rozsdásról sajnos nincs fotóm, de a Harlekint, meg a Negrót meg tudom mutatni.

Visszatérés a bandához.

Néhányan a mászókán.

Absnitzli és Grisenka.

Egy kis nyalánkság vacsora után.

Azért nagyon érdekes, hogy amikor nincs különösebb baj a csapattal és körülötte, akkor nem nagyon írom ezt a blogot. Annyira el voltam foglalva a menteni való macskákkal, hogy az itthoniakra már nem maradt energiám. A napi szikásos dolgok, és ennyi. Pedig ők mindent megtesznek a figyelmemért. A Petya meg a Sámson különösen.
Az utóbbi időben a Sámson elkezdett rivalizálni az apjával. Láttam már régebben is, hogy ő akar lenni a domináns, de amig a Benji megvolt, addig erre egy szikrányi esélye sem volt. Érdekes volt, hogy még az utólsó időben is tiszteletben tartották, mint bandavezért. Most meg a Petya nem akarja a tekintélyét feladni. Valószínű ezért van, hogy időnként egész komoly a rivalizálásuk. Valamikor, még amikor a Petya egész fiatal kandúrka volt, a Benji meg már felnőtt macska, akkor fordultak elő néha kissebb viták. Most is néha még a szőr is repül. A Petya 14 éves, a Sámsom meg 8 éves. A Petyát akár mondhatnám öreg kandúrnak is, a Sámson meg egy java korabeli kandúr.
Az egész dologban az az érdekes, hogy a Sámson a Petya fia, és végzetessé még nem fajúlt a dolog. Azt hiszem, hogy valamilyen módon tudják, hogy rokonok, illetve az azonos gének miatt nem fajúl ellenségessé a viszony.
Amúgy mindegyik nagyon aranyos. Minden nap kikövetelik, hogy a napi dédelgetést megkapják. Amikor este elkezdek ágyazni, a Tiziana ugyan úgy jön atakaróval játszani, mint a Benji szokott. Jó alaposan megdögönyözöm, és akkor nagyon boldog, dorombol, meg játszik, letámadja és harapdálja a kezem.
A Ggrisa meg, ugyan úgy beszélget velem mint a Benji tette. Gondol egyett, és rendszerint mikor főzök, odajön a konyhába a hátam mögé és addig nyávog amíg fel nem veszem, és jól meg nem dögönyözöm. Játszom vele, fekdobálom néhányszor és utána megnyugszik. Csak az nem igazán jó a dologban, hogy mindezt főzés közben kell tenni.

Levél, a szivárványon túlról.

Feladó: W.Ch. Gyékényesi Benjamin.
Cím: Örök Vadászmezők, Nefelejcs sétány, mindjárt az első bungaló, a Mamagazdi házikója.

Kedves Inasgazdi!
Ma lenne a 17. szülinapom. Éppen 17 éve, hogy először éreztem a kezed melegét, amikor a világra segítettél. A mamám, a Füstike harmadiknak, nagyon sok segítséggel tudott csak a világra hozni.
Emlékszem, amikor megláttál, mindjárt azt mondtad, hogy ő Benjamin. Mert, hogy hármunk közül, én voltam a legkissebb.
Ehhez képest elég erős, szép, nagy macska lett belőlem. Persze ehhez kellett a te szerető gondoskodásodnak is. Boldog, és biztonságos, szép életet biztosítáttál mekem, és az időközben kialakult bandám számára.
Az, igaz, hogy az elején nem mindig értettük egymást, de szép lassan megtanultad mikor mit szeretnék, és én is megtanúltam a te nyelvedet. Amikor nem adtál oda annak az embernek, aki egereket akart velem fogatni, akkor már tudtam, hogy sohasem fogunk elválni. Hogy mindig veled, és a Mamamgazdival fogok élni.
Aztán, egyszer fehérköpenyes emberek elvitték a Mamagazdit, és utána sohasem jött haza. Akkor már csak te maradtál, meg a banda. Aztán a bandából is néha elment, és nem jött vissza valaki. Olyankor mindig attól féltem, hogy beteg vagy mert mindig valami sós víz folyt a szemedből, az arcodon lefelé. Sokszor próbáltam letörölni, de mindig több folyt, mint amit letöröltem.
Ezt vettem észre akkor is amikor engem vittél azon a kétkerekű, rázós, guruló valamin, amira te is felültél, a szúrkálós bácsikhoz.
Most már elmondhatom, hogy nem szerettem menni, mert mindig olyasmit csináltak velem amit nem szerettem. Azt nem mondhatom, hogy fájt, de nem szerettem amikor szúrkáltak, és valami folyadékot töltöttek a bőröm alá. Az igaz, hogy utánna mindig jobban lettem, de az csak ideig-óráig tartott, aztán megint menni kellett. E közben meg egyre jobban aggódtam miattad, mert elég gyakran folyt a szemedből az a sós víz. Már attól féltem, hogy valami baja van a szemednek.
Aztán egyszercsak, amikor megint folyt az a lé az erembe, elvittek valami fúrcsa géphez, fényképeket csináltak, amit mikor mégnéztél, azt hittem, hogy elájulsz, mert remegett a kezed, meg a lábad, és le kellet ülnöd, mert minden erőd elfogyott. Megint folyt a szemedből az sós folyadék, és nem tudtál megszólalni. Aztán, kicsit később beszéltetek a szúrkálós bácsival, engem magadhoz öleltél, és azt mondtad, hogy " csináljuk". És akkor a szúrkálós bácsi valamiért megszúrta az infózió csövét. Ezután nem sokkal meghallóttam a Mamagazdi hangját amint azt mondja, hogy "na gyere te fehérlábú". Akkor már nem fájt semmim, és nagyon szép zöld és virágos, napsütéses mezőn voltam. Rajtam kívűl még sokan voltak, ismeretlenek is, meg ismerősök is akiket már nagyon régen nem láttam. A Mamagazdi felemelt, bevitt a házába, és simogatott. Az volt az érdekes, hogy tényleg nagyon sokan voltunk, és mindenki elfért.
Az óta is a Mamagazdi házában lakom, és nagyon sokat sétálunk, meg játszunk a pillangókkal a napsütötte mezőn. Senki nem bántja a másikat, és mindenki megért mindenkit. Az igazság az, hogy nagyon jól érzem magam, csak te nagyon hiányzol, és nem értem, hogy miért nem tudok hozzád menni, vagy te miért nem tudsz hozzám jönni. A Mamagazdi azt mondja, hogy legyek türelmes, mert majd egyszer te is eljössz, és akkor majd mindig együtt lehetünk.
Azért, ezen még gondolkodnom kell!

Már egy hónapja....

A háttérben, a gazban, egy fehér macska napozik. A fekete feléje tart.

Ebbe a törmelék kupacba bujt be egy szűrke círmos, félő, hogy kölykök is vannak a romok között. Ha tényleg vannak, akkor még nagyobb a baj, mert a törmelékkel együtt a védekezni, és menekülni még képtelen kölyköket is felrakják az autóra. Az a biztos halál!


Ilyen szép zöld, fákkal, bokrokkal fedett terület.

Ez a füves rész kb a közepe a területnek.

Egy hónappal ezelött, április 2-án délután még reméltem, hogy a láboreredmények után bíztató esélyei vannak a Benjinek. Este a röntgen után minden remény elszállt. Akkor azt hittem vége az én életemnek is. Azt tudtam csak, hogy a többieknek szügsége van rám, hogy nem hagyhatom őket cserben. Hiszen legtöbbjük ereiben a Benji vére csörgedezik, de ha nem így lenne, akkor sem hagyhatom öket magukra, akkor is az én felelősségem a további sorsuk.
Egy elég koros csapat, millió bajjal problémával. A Fruzsina emlődaganata rosszabodott, ugyan úgy mint az Absnitzli nyálkahártya gyúlladása. Igaz, hogy ez a rosszabodás csak éppen hajszálnyi, de én észreveszem. Mindkettő olyan baj amit gyógyítani nem lehet, csak esetleg elviselhető szinten tartani, egy ideig. A megfelelő pillanatban lépni kell, hogy a felesleges szenvedéstől megkíméljem őket. De, bármilyen ijesztően hangzik is, már tudom, hogy elviselhetőbb lesz az a fájdalom, mint a Benji elvesztése okozta őrület.
Éppen ez a biztos tudat okoz lelkiismeretfúrdalást, mert a többi is ugyanúgy ragaszkodik hozzám, és ugyanolyan szeretetéhes, és ígényes mint a Benji volt. És meg is érdemlik ugyan azt a törődést, és szeretetet, mint amit a Benji kapott, és én meg is adom nekik, de a Benji az a Benji és nem csak "egy" macska! Ezt nem lehet értelmesen elmagyarázni, ezt csak érezni lehet!
Ezért volt a veszteség mérhetettlen.
Aztán jöttek a napok egymás után, esemény nem sok volt, csak a napi rutin feladatok. Etetés, takarítás. Közben az idő is tavaszira váltott, és így naponta járok bringázni. Ez könnyebbé teszi egy kicsit a hiány akozta fájdalmas űresség elfedését.
Éppen a bringázások alkalmával, egy reggel azt vettem észre, hogy a bringaút mentén levő egyik hajléktalan tábort felszámolták. Méghozzá olyan alaposan, hogy a viskókat lerombolták, a törmeléket kupacokba rakták, és nehány nap után markolókkal teherautókra rakták és elszállították. Ez a folyamat még most is tart, csak a közbejött ünnep akasztotta meg a munkát.
Az egész dolog, a hajléktalan emberek szempontjából, biztos jó, de az a baj, hogy a hajléktalanok állatait ott hagyták a területen. Kutyákat és macskákat.
Ezek a szerencséttlen állatok azt nem kapták meg az "értelmes" embertől, hogy befogják, és elszállítsák őket egy állatmenhelyre. Nap mint megállok a bringával és megnézem őket. Már írtam az önkormányzatnak, hogy ember módjára tegyenek valamit, mert ez így nem jó sem a környezetnek sem az állatoknak. A fákat elkezdték vagdosni, állítólag csak a száraz ágakat, de egyik reggel láttam egy csomó élő galyat is amit levágtak. A terület nagyon szép egy paradicsom is lehetne, de nem tavsszal, amikor már megindult az élet kell írtani a bokrokat, meg az elvadult fákat. Rengeteg énekesmadár van, most fészkelnek, kezdődnek a költések. Mind védett madár, de a hivatalt nem érdekli. A cél, bizos hogy jó, csak az időpont nem megfelelő.
Ma reggel az egyik macska rám nyávogott és odajött hozzám. Egy fiatal, fekete kandúr. Nem hiszem, hogy nagyon éhes lehetett, mert egész jó kondicióban van, csak koszos, meg lehet , hogy bolhás is. Lehet, hogy megélnének ők ott a területen, csak az a baj, hogy egy csomó felesleges szaporulat lenne, bizonytalan jövővel. Ezért mindenképpen befogni, és elszállítani kellene őket. Nem is lenne nehéz a befogás, mert szelid, emberhez szokott macskák. Alighanem ez lesz a vesztük, mert már tegnap délután egy sereg gyereket láttam ott szaladgálni, akik nem biztos, hogy békén hagyják őket.
Én nem hozhatok el közülük egyet sem, mert ilyen körűlmények között bármilyen vírust hordozhatnak, és az enyémeket nem fogom kitenni fertőzésveszélynek.
Pedig az amúgy is viseltes lelkem tovább rongyolja a látvány, és a tehetettlenség, és a tudat, hogy biztos korai pusztulás vár rájuk, ha ott maradnak.

A Banda, Gazda nélkül.

Grisenka

Sámson

Salamon

Petya

Egyszerűen félelmetes, hogy még mindig napokig erősítem a lalkem, hogy írjak ebbe a blogba. Pedig, már majdnem egy hónap telt el azóta, hogy Benjikém elköltözött. Ma is , mint eddig bármikor, nap mint nap történnek olyan dolgok, melyek érdemesek lennének a leírásukra. De a már lassan, az ementáli sajt lyukacsosságához hasonlatos lelkem, még mindig nem elég stabil ahhoz, hogy bármikor bármiről írni tudjak. A sajt legutolsú lyuka még mindig az eredeti nagyságában, egy égő fájdalom. Ez a tény, okoz némi lelkiismeretfúrdalást is , mert a többiek, a Banda, ugyancsak mindent megtesznek azért, hogy legelább a rendszeres napi teendők eltereljék a figyelmem a veszteségről. Nem igazán könnyű feladat, mert akár merre megyek, vagy nézek a lakásban, mindenhol a Benjit látom.
Most viszont, arról szeretnék írni, hogy a többiek hogyan élték, és élik meg a Bandagazda hiányát.
Amikor azon a bizonyos napon(2008. 04. 02.), a Benji nélkül jöttem haza, nem tünt fel igazán, hogy senki sem jött elém, mikor hazaérve, nyitottam az ajtót és jöttem befelé. Ez a művelet elég körűlményes, mert a bringát is behozom a lakásba, és mindig ott sertepertélnek, remélve, hogy sikerül valahogy kimenniük a lépcsőházba. Akkor senki sem jött, hogy megpróbálja a szökést.
A box elött,sokszor alig várták hogy kiengedjem a Benjit, vagy mindig azt akit éppen hazahoztam. Erre csak később, amikor magamba roskadva sirdogáltam, és jöttek vigasztalni, jöttam rá. Akkor este feltűnően csendesek voltak, enni is alig akartak. Az ágyba aludni csak a Fruzsina jött egyedül. Ő a Benji anyai féltestvére. A többiek egész éjszaka nem jöttek mellém.
Másnap reggel az ágyazásnál a Petya odajött az ágyra ugyan úgy ahogy a Benji szokott, csak nem játszott alepedővel, hanem leűlt az ágy közepére és kérdőn nézett rám, majd elkezdett nyávogni.
Ezt még soha nem csinálta, de a Benjitől sokszor látta, hogy ebben a szituációban szoktunk játszani. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy azt remélte, hogy én valahonnan előveszem a Benjit, és ő megint törleszkedhet hozzá. Ugyan is az utóbbi időben szinte elválaszhatattlanok voltak, és mindig a Petya követte a Benjit. A Benji akárhová ment a lakásban a Petya mindig kísérte, és törleszkedve magyarázott neki. Sőt az is előfordult, hogy együtt aludtak a kosárban.
Azóta, még nem láttam senkit abban a kosárban aludni!
Esténként, ami a játék ideje, mindig kőrbe szaladgálja a lakást, mondenhova benéz, ahol bujócskázni szoktak, és azzal a jellegzetes hanggal amit akkor hallatt amikor játszani hív valakit, hív és hirtelen elszalad, elbújik valami szegletbe, és támadásra készen vár. Ilyenkor azt várja, hogy a Benji megtalálja és letámadja, és persze mindezt csak játékból. A Benji sajnos már nem jön, és ilyenkor még hív egyet kettőt, majd odajön hozzám és szomorúan elém fekszik.
Régebben ez nem volt így, sőt fiatalabb korukban néha még rivalizáltak is egymással. Igazán komoly soha sem volt a dolog, de azt sem lehet mondani, hogy jó viszonyban voltak. Egyszerűen megtürték egymást.
A többiek meg valahogy úgy vannak, hogy mindegyik a saját dolgával foglalkozik, egymással nem nagyon törődnek. Úgy néz ki mintha szétesett volna a banda. Először azt hittem, hogy a Sámson fogja őket összetartani, de őt valahogy nem respektálják.
A Salamon, meg a Grisa meg sem próbál vezér lenni. Ők a szeretetre áhitozó, egyszerű bandatagok.
Azt hiszem, hogy a Benji mellett bizonságban érezték magukat, és most teljesen magukra vannak utalva, és úgy is viselkednek. Ez azért fúrcsa, mert minden állatközösségben az egyedek között sorrend szokott kialakulni. Itt most ennek, nyomát sem látom.
Kíváncsi vagyok később hogy lesz?

Egy régi történet.

Ez a kép egy kicsivel jobb. Bátor középen, Bíborka mellette, Benji éppen leugrani készül. A fehér Wyte, a fekete Bleki.

Nehezen kivehető, de az ablakban Benji és Bátor kamaszkorukban.

Már napok óta forgolódik az agyamban egy régi történet, de egyszerűen nem tudok belefogni az írásba, mert olyan intezitással tör rám a Benji emléke, hogy nem tudok másra gondolni. Az igaz, hogy ez a régi történet kapcsolatos vele is. De közös életünk tizenhat éve alatt azt hiszem, hogy minden történet hozzá is kötődik. Ez pedig nagyon is, hiszen az egyik alomtestvéréről szól.
Mint már korábban említettem, az első szibériai alom három gyönyörű vörös kölyökből állt. Két kandúrka, és egy kislány. Egészségesek voltak, és szépen növekedtek.
Abban az időben az édesanyám, már elég sokat betegeskedett, nehezen mozgott, és nem járt ki a lakásból. Az orvosellátását a háziorvos többszöri látogatásával oldottuk meg. Ezt persze, jó magyar szokás szerint, némi "aprópénzzel" kellett honorálni. Az évek során, az alkalmankénti "aprópénz", hosszú idő alatt tetemes összegekre rúgott. A doki minden látogatás alkalmával gyönyörködött a macskákban, és úgy nézett ki, hogy szívesen venné, ha egy ilyen félhosszúszörű csoda az övé lenne. Ezért úgy gondoltam, hogy nem pénzt adok neki, hanem felajánlom, hogy válaszhat a kölykök közül. Titokban, azt reméltem, hogy a másik alomból az egyik fehér kölyök tetszik majd neki, de nem így történt. Majd elállt a lélegzetem, amikor kiválaszttotta a Benjit. Rögtön azt mondtam neki, hogy azt nem lehet, mert a kandur gazdája már lefoglalta. Akkor meg kiválasztotta a másik szibériai kandúrkát, a Bátort. Arra már nem mondhattam, hogy nem lehet, így megegyeztünk, hogy az oltások és a tizenkét hetes kor betöltése után, elviheti.
Így is történt, Bátorból baksis macska lett. Többször kérdeztem, hogy van a macska, a doki mindig azt mondta, hogy nagyon jól érzi magát. Szép lassan megnyugodtam, mert úgy gondoltam, hogy jó helyen, jó kezekben van a macska. Egy esetben még fényképet is kaptam róla. Azon, valóban úgy nézett ki, hogy nagyon jó állapotban van, nagyon szép jól fejlett kandúr lett belőle.
Egy alkalommal, már nem tudom melyik macskával, állatorvoshoz kellett menni. A rendelő várójában űltem a padon, velem szemben egy hölgy, az ölében egy vesszőkosárban egy vörös macskával. Valahogy gyanus volt, hogy nem egy rövidszőrű házimacska. Mint ahogy ilyenkor lenni szokott beszédbe elegyedtünk a hölggyel, és megkérdeztem, hogy milyen macskája van. Nagy büszkén mondta, hogy nem akármilyen macska, mert törzskönyvezett szibériai macska, a neve Gyékényesi Bátor. Azt hittem elájulok. Szegény nőt egy pillanat alatt lerohantam, hogy mégis árúlja el, hogy hogy kerűlt hozzá ez a macska, ugyanis ezt én tenyésztettem, és én nem neki adtam, hanem, és itt megmondtam, hogy kinek. Szegény csak kapkodott levegő után és egyre azt bizonygatta, hogy ő ezt kapta, mert egy orvosé volt de annak nem kellett, majd a takarítónője gondjaira bízta, de annak sem kellett és az ő barátnője ismerőse tőle kérdezte nem kell-e neki. Ő elvállalta, mert nagyon szép, és ráadásúl vörös, és neki mindig tetszett a vörös macska, de még eddig sohasem volt neki. Kérdeztem, hogy mi a baja a macskának, hogy orvoshoz hozta. Kiderült, hogy semmi csak mindenféle oltást beadat neki, mert kiviszi a telekre, mert a szabadság kell a macskának. Nyáron ő is kiköltözik a telekre, és viszi magával.
Mondanom sem kell, hogy legközelebb mikor találkoztam a dokival, nem voltam vele éppen úrinő, megmondtam neki, hogy kb egy évig hazudozott, a macskával kapcsolatban, pedig csak mondania kellett volna, hogy nem kell neki és visszahoztam volna. Nagyon sajnáltam, hogy kijáró macska lett a Bátor. Az illető hölggyel aztán tartottuk a kapcsolatot, sőt barátság lett, a nem éppen símán indúlt ismeretségből. A Bátor évekig kint volt a telken. Valódi ivaros kandur maradt, és telerakta a környéket szebbnél szebb utódokkal. Néhány alkalommal, kiállításra is hozta a gazdija. Mindig jó eredménnyt ért el, de a Benjit soha nem tudta legyőzni.
Néhány évvel ezelött kaptam a hírt, hogy elveszett. Sajnos bekövetkezett az amit mindig mondtam a gazdájának, hogy nem biztonságos a szabad élet egy ilyen macskának. Ugyanis, megtalálták őt egy aknában meghalva. Vagy beleesett, és nem tudott kijönni, vagy valami baja volt és odabújt el meghalni. A gazdája sokszor siratta, de akkor már késő volt. Időközben ő is beteg lett, és már egy éve, hogy ő sem jelentkezett.
Benjikém miatt most is nagyon fáj a szívem, de úgy döntöttem, hogy tovább írom a blogot mert nem akarom elfelejteni, csak elfogadni a megváltozhatattlant.

Egy hét telt el...

Grisenka a fiad

Tiziana a lányod. Ha őket símogatom, olyan mintha egy kicsit téged is símogatnálak.


Trófeák, amiket életed során összegyűjtöttél.

Benjikém!
Egy hét telt az óta, hogy elköltöztél. Azon a múlt heti szerda délután még nem mertem elhinni, hogy még az is előfordúlhat, hogy a laboreredmények ugyan jók lesznek, de a röntgen végzetes bajt mutat. Ennek következményeként, aztán helyetted a mérhetettlen fájdalmat hoztam haza. Az első napok borzalmasak voltak, de a többiek segítségével szép lassan kezdem elfogadni a megváltozhatattlant.
A Tiziana minden este segít ágyazni, ugyan úgy ahogy te tetted oly sok éven át. A Grisa, akár te valamikor, gondol egyett és elkezd a hátam mögött beszélgetni hozzám, ami rendszerint azt jelenti, hogy vegyem fel, foglalkozzam vele.
Szóval, nem unalmasak a napok, de a lelkemben van egy fájó, égő seb, ami nem nagyon akar gyógyúlni.

Nem felejtettem el, hogy azt ígértem, hogy a gyermekkorod történetével folytatom. Ígérem meg is teszem, de ma elkellett mondani, hogy mennyire hiányzol, és ez a hét nem sokat tompított a fájdalmon amit elvesztésed okozott.

Vissza a kájhához.

Sajnos, csak ilyen gyenge minőségű képem van ebből időből, de azért a Pötyike meg a Füstike, ha nehezen is azért látható.

Pötyike, mint teljes jogú Anya. Benjike a szönyeg szélénél látható.
Azt is kérdezhetném, hogy miből lesz a cserebogár?

Miután már egészen biztos, hogy Benjikémet nem tudom kiverni a fejemből, mindig, mindenhova elkisér, visszatérek a születése körüli időre.
Azt hiszem, hogy ott hagytam abba, hogy a Pötyike lábadzni kezdett a toroktályog műtéte után. Füstike jó anyához mélton hősiesen nevelte mind nyolc kölyköt. Miután lement a Pötyike láza , úgy gondolta, hogy most már ő is részesűlni szeretne az anyai örömök rá eső részében. Megpróbáltam ebben segíteni neki úgy, hogy mindig a Füstike meg a kölykök mellé tettem. Szép lassan elkezdte őket tisztogatni, melléjük feküdt, a kölykök hozzá bújtak és megpróbáltak szopni az akkor még elég üres cicikből. Pötyike nem adta fel, és szép lassan visszajött a teje. Ezután már közösen nevelték a nyolc kölyköt.
Nagyon szép, egészséges csapat volt. Orvossal csak az oltások alkalmával találkoztak. Miután megkapták a szükséges oltások ismétlőjét is, úgy döntöttem, hogy megismertetem velük a kűlvilágot is.
Abban az időben még inkább gyönyörködtek az emberek a kis állatokban mint bántották volna őket. Csak nagyon rittkán fordúlt elő bántalamazás.
A ház háta mögött egy szép park van, vagy akkor legalább is szép volt, és oda mentünk le sétálni. Fű, fák, bokrok maga a paradicsom. Viszonylag zárt terület, kutyát is elég rittkán hoztak arra , mert egy játszótéren keresztül lehetett megközelíten, és akkor még az is számított az embereknek, hogy a homokozó tisztaságára vigyázzanak. Ma már nem is annyira a kutyáktól, mint inkább a részeg emberektől mocskos a játszótér és a homokozó.
El lehet képzelni a szituációt, kész állatos előadás volt, a két anya macska meg a nyolc kölyök, akik körűl három ivartalanított kandúr sertepertél. Ha csak a színek sokféleségét veszem számba, már az is gyönyörűség. Mondom:Pötyike fekete-teknőctarka.
Füstike kék teknöc tarka
A három kandúr: Jeromos vörös fehér
Bence vörös
Juszuf krém perzsa
A kölykök: Négy vörös, Három fehér, Egy fekete.
Már nekik is volt nevük, de még nem igazán értettek rá. Ez összesen 13, azaz tizenhárom macska volt. Egy állandóan mozgásban levő színes kavalkád a zöld fűben, a bokrok alatt, később már a fák tetején is. Nem csoda hogy annyi nézőjük volt.
Soha nem felejtem, egy alkalommal a fekete, akit akkor már men túl nagy fantáziával Blekinek hívtunk, felmet a lagnagyobb nyárfára. A fa alatti padon három kamasz gyerek, elöbb még nevetgélve nézte a kölyköket, majd amikor látták, hogy a macska nem tud lejönni elkezdték kinevetni, ijesztgetni. Szegénykém, még jobban felment. Mire odamentem , a fiukra nem figyelve elkezdtem hívogatni a Blekit. Ők még jobban röhögtek. Számukra érdekes látvány volt, hogy egy, nekik öregasszony, egy fa alatt könyörög egy macskának, hogy az jöjjön le az égig érő fáról.
Na, de nemsokára jött a meglepetés nekik is, de nekem is. Ugyan is a Bleki, a tapasztalattlan kis kölyök macska, elindúlt lefelé, ágról ágra ugrálva. Mikor a legalsó ágra ért, ami neki még mindig elég magas volt, elindúlt az ágon kifelé a vékony ágvégek felé. Akkor már tudtam, hogy a végéről le fog esni, tehát úgy kell helyezkednem, hogy el tudjam kapni. A kölykök, meg az összes macska addigra már ott volt körülöttem, a fiúk meg egyre jobban vihogtak. Én meg csak hívogattam a Blekit az ág vége felé, mig nem egyszer csak a hátsó lábai lecsúsztak, és már csak a két mellső lábain lógott. A fiúk ekkor már röhögtek, a Bleki meg ijettében elengedte az ágat, estt lefelé, én elkaptam, és a röhögést mintha elvágták volna. Szóltam a macskáimnak, hogy " Na akkor most már mehetünk haza", és el is indultunk, csapatosan a ház felé. Arra a napra befejeztük a sétát.

Az életnek mennie kell tovább....

Sámson. Lehet, hogy ő lesz az új király.

Petyusom. Hol van a barátom?

Drága Bejominókám!
Igen, az életnek mennie kell tovább! És ezt is, mint már annyi mindent tőled tanúltam. Még pedig ma kora reggel, mikor a szokásomhoz híven elmentem bringázni. Ehhez a szokásomhoz azóta is ragaszkadtam, mióta elmentél. Sokszor nagyon nehéz volt, mert minden szépségben téged láttalak, ami nagyon nyílvánvalóvá és iszonyú fájdalmassá tette a hiányodat.
De, ma reggel történt valami. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az agyamban, belül, némán, és mégis nyagyon hangosan beszélgetek veled. Mindenről, ami az út közben a szemem elé kerűlt beszélgettünk. Nagyon érdekes volt, eddig is azt éreztem, hogy állandóan velem vagy, de most értettem meg, hogy miért mondják sokan, hogy van élet a halál után. Mert a szeretett lény, és azt hiszem teljesen mindegy, hogy az élet milyen megjelenési formája volt a földi életében, a tudatunkban mindig ott marad. Ha sokat kaptunk tőle, akkor kitörölhetettlen a lelkünkből. Már pedig, Benjikém én nagyon sokat kaptam tőled! Mindenek felett, és elött a feltétel nélküli ragaszkodásod,és azt, hogy mindig és minden körűlmények között tudtad, hogy mit szeretnék tőled, és mindig képes voltál önmagadat felülmúlni, ha a helyzet úgy kívánta. És nem utolsó sorban azt, hogy még a haláloddal is megtanítottál valami új dologra, valami eddig ismerettlen szépségre. Arra, hogy a hálál után is van élet, hogy igaz az, hogy csak az hal meg akit elfelejtenek. Ez egy közhely, de most már tudom, hogy igaz ! Sőt azt is tudom, hogy mitől igaz. A te csodálatos egyéniséged az ami számomra igazsággá teszi.
Köszönöm neked ezt a felismerést, és nagyon hálás vagyok érte. Tudom, hogy mindig velem leszel.

Mikor a bringázásból hazaértem, meglepődve láttam a két gyereked, a Grisa meg a Tiziána, külün-külön a te kedvenc helyeden fekszik. Eddig csak megszagolgatták azokat a helyket, ahol szerettél pihenni, de nem telepedtek oda. A konvektor elötti kosárban azóta sem melegedett senki. A Petya még mindig elég gyakran keres. Csak néz rám és néha még nyávog is, és mindig akkor, amikor valami olyasmi történik amit közösen szoktunk csinálni. Pl. fésűlködés, vagy csak játék, vagy az esti ágyazás.
Az az érzésem, hogy nincs bandavezér és még nem tudják, hogy közülük ki veszi át a szereped. Most úgy néz ki, hogy a Sámson lesz az. Ő már néha, veled is próbált rivalizálni.
Remélem azért lassan elfogadják a megváltozott helyzetet.