2008. január 23., szerda

FÁNIKA, a csillagfényű feketegyémánt.



Macskacsaládomat, és így engem is ma, pótolhatattlan veszteség ért. Elköltözött körünkből, FÁNIKA a fekete szibériai lány.

Tizennégy évvel ezelött egy gyönyörű ezüst színű szibériai kandurt kértünk Füstikének párnak.
A frigyből három kölyök született:1./ vörös círmos kandúrka, Fjodor
2./barna círmos teknöc kislány, Fruzsina
3./fekete kislány, Fánika
A kandúrka, tesztelés, oltás és törzskönyvezés után, új gazdihoz krült, a két kislányt megtartottúk tenyésztésre.
Fánikának is lettek gyerekei, egy kislány kivételével mind új gazdihoz került. Kisleánya Karolina, 2007 augusztusban költözött a szivárványon túlra. Ő is nagy veszteség volt. Kisleánykáról sajnos nincs kép, de Fánikát megtudom mutatni.
Fánika, legyen könnyű álmod és találd meg anyádat és kisleányodat az égi vadászmezőn.

2008. január 20., vasárnap

Naca, a számolni is tudó macska.


Ez a történet nem Angyalföldön kezdődött, hanem a lakóházunk pincéjében.
Akkoriban kijáró macskáim voltak, és ezért, állandóan nyitva volt a pincénk ablaka. Ugyanis ők ott jártak ki és be. Az első emeleti lakásunk bejárati ajtajának kis ablaka is nyitva volt állandóan. Remekül megtanúlták az útvonalat. Ivartalanított macskák lévén az idegen kandúrok nem jártak utánuk, és így a lépcsőházat nem fröcskölték össze, és nem volt kandurszag.
Úgy tartottam, bámilyen rendesek is voltak, hogy nem árt, ha naponta végigjárom az útvonalukat, a lakástól, egészen a hátsó udvari. Ami nem is udvar volt, hanem közpark. Meg aztán az sem ártott ha mindenki látta, hogy nem kóbor macskák, hanem van gazdájuk. Ilyenkor sétáltunk egy nagyot a környéken, és aki akart az hazajött velem, aki mag nem, az később a megszokott útvonalon haza tudott jönni. Ez télen, nyáron megszokott napi rutin volt.
A téli időszakban akkoriban még elég sok és nagy hó esett. Olyankor mindig féltem, hogy egyszer a tetőről rácsúszik valamelyikre a hó, miközben éppen a fal mentén igyekszik a pinceablakot elérni.
Éppen ilyen havas, hideg december volt, karácsony előtti időszak, amikor egyszer a pincében úgy láttam mintha valami kimenekűlt volna az ablakon, amig én az ajtót nyitottam. Sejtettem, hogy macska, mert télen más nem nagyon lehet. Az egyik papír doboz még meleg volt. Rögtön elhatároztam, hogy viszek valami ennivalót, mert az a szerencsétlen ide menekűlt, lehet, hogy a hó elöl, akkor legalább találjon valamit enni.
Alig vártam a másnap estét, hogy mit találok? Nem csalódtam, a macska kimenekűlt, a helye meleg volt, és az ennivaló elfogyott. Ez napokig így ment. Egyszer csak nem szökött ki, de megfogni nem hagyta magát. Olyan kis termetű volt, hogy azt hittem egy hérom-négy hónapos kölyök.Látszott rajta, hogy nagyon beteg, mert folyt az orra is meg a szeme szinte nem látszott a sok váladéktól. Próbáltam negfogni, de még mindig nem hagyta magát. Mindenféle néven szólítghattam , de nem engedett közel magához. Már nem tudtam milyen nevet kitalálni, amikor eszembejutott, hogy edesanyám gyermekkorában a kedvenc macskáját Nacának hívták.
Megpróbáltam, mindenféle változatban,: Naca, Nacóka, Nice-Naca, és lassan közelebb mentem. Lépésről, lépésre közelítettem, és végül sikerűlt magfogni. Nem nagyon örűlt neki, sőt inkább nagyon is tiltakozott.
Felhoztam, és szokásos macsakhordozót, ( akkor még csak agy madárkalitkát) kibéleltem, és beletettem. Érdekes volt, hogy akkor már nem tiltakozott. Egész éjjel ott aludt, majd másnap, munkába menés helyett, a macskát vittem az orvoshoz. Többszörös orvosi segítséggel sikerűlt rendbe hozni, majd ivartalanítattam. Hamar kiderűlt, hogy nem három-négy hónapos hanem kb. egy éves lehet, csak az alultápláltsága miatt maradt ilyen kicsi. Fehér círmos tarka volt. Édesanyám mindig azt mondta neki, hogy Nacóka, te olyan kis csúfság vagy , hogy téged csak mi tudunk szeretni.
Mikor rendbejött, egy este beraktam a dzsekim alá és lementem vele a parkba, hogy ha netán van gazdája és haza akarna menni, hát menjen. Ahogy a háztól távolodtam vele, egyre jobban kapaszkodott belém, annyira, hogy nem is tudtam kivenni a dzseki alól. Akkor már tudtam, hog ő is a mi amcskánk lesz.
A kis ablak továbbra is nyitva volt, de ő nem ment el. Egyszercsak egy esti séta alkalmával , ahogy kinyitottam az előszobaajtót ő is kijött és mentünk sétálni. Ez után, a többiekkel eggyütt ő is jött-ment amikor neki tetszett.
Úgy látszik, hogy a testi gyengeség az észbeli képességek kifejlődését segíti, mert bármi huncútság, vagy játék volt mindig ő volt az értelmi szerző. Sokszor szabályos bujúcskát játszottak a lakásban. Mindig a Naca ugrott ki a rejtekhelyről és kapta el a másikat.
Az édesanyám is nagyon szerette őket, de az asztal tiltott terület volt a számukra. Egy alkalommal a nappaliban a dohányzóasztalnál, egy kisszéken űlve ebédeltem. A Naca bennt volt és nagyon ízgatta a fantáziáját, hogy valyon mit eszem, és két lábra állva, az elülső pracliaival feltámaszkodott az asztal végére. Elkúldtem, de megint felállt. Akkor már az orra elött háromszor az asztalra ütöttem. A Naca visszabeszélt, mert ő is az asztalra ütött háromszor, és kihívóan nézett rám. Csak néztem, és mégegyszer megütögettem az asztalt. A Naca is .
Ha nem velünk történik, talán el sem hiszem. Édesanyám csak annyit mondott: Nahát! Ez a büdös macska még számolni is tud!
Hat évig élt velünk. Egy alkalommal napokig nem jött. Biztos, valahol csapdába esett, vélettlenűl bezárták valami pincébe. Olyan állapotban volt, hogy minden segítség hiábavaló volt, elkellet köszönni tőle. Békésen átment a szivárvány alatt.
Sajnos fényképem róla sincs, ezért álljon itt emlékére egy virágba borúlt fa.

2008. január 17., csütörtök

Panaszbejelentés.


Mégis csak tarthatattlan, hogy ezeket a bejegyzéseket az inasom az én nevemben írja, és rólam még egy sort sem írt! Ma erélyes hangon kifogást emeltem, mert eddig hiába kértem szépen, mindig csak az volt a válasz, hogy majd te is sorra kerűlsz. Jó, jó, de mikor?! Ez nem szép tőle, hogy mindig olyan rokonokról ír akiket nem is ismertem. Az biztos, hogy ők is nagyon szépek, meg aranyosak voltak. Nem is lehettek mások, mert macskák voltak ők is. De, ami sok, az sok! Végre már én is szerepelni akarok. Mióta nem járunk kiállításra, azóta csak itthon nevelem a családot, rendben tartom az egész bandát, és nem történik semmi! Minden nap egyforma, és még ebből a blogból is kihagy. Ezt nem tűröm tovább!
Különben is annyi bajom van, mert évről-évre nőnek ezeket a bútorok a lakásban. Két- három évvel ez elött még a legmagasabb szekrényre is fel tudtam ugrani, ma meg csak úgy jutok fel, ha szólok az inasnak, hogy tegyen fel. Mondhatom, nagyon ciki, hogy mindig kérni kell valami olyan dolgot amit a többiek minden segítség nélkül megtehetnek. Pl. itt van ez a szekrény a fűdőszobában. Azért szeretek ott inni, mert mindig friss víz van a tálkában. Régen gondoltam egyet és felugrottam ha szomjas voltam, de mára úgy megnőtt hogy kérni kell az inast, hogy rekjon fel.
Nem tudtam, hogy a bútorok is nőnek. Az inas szokta mondani, hogy lassan olyan magas lesz ez a szekrény, hogy leugrani sem fogsz tudni. Az igazság az, hogy nem is nagyon bánom, mert ilyenkor, megsimogat, megdögönyöz, magához szorít, puszit ad a fülemre, és ez annyira jó, hogy hozzászorítom a fejem és közben muszáj dorombolni. Ezért nagyon szeretem ezt a szekrényt, és akkor is szólók, hogy fel akarok menni, amikor nem is vagyok szomjas.
Nektek is megmutatom, hátha tetszeni fog.

2008. január 16., szerda

Szidónia


Már napok óta halasztgatom ezt a bejegyzést. Ugyanis ő nem csak nekem volt kedvencem, hanem az édesanyámnak is. Nem túl régen meséltem el valakinek a történetet, és eléggé megviselt, ezért nehezen fogok hozzá újra elmesélni. Ez is, abban az angyalföldi, pici gyárban kezdődött.

Egy szép, napsütéses, tavaszi délelött a kolleganőmmel éppen arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne a kartonvezetés, meg a munkaszervezés helyett egy kicsit kimenni a levegőre, a napra. A gyárnak volt egy kicsi udvara, fákkal virágokkal, sőt még rózsabokor is volt. Egyszer csak a hátsó raktárak felöl nagyon erős, hangos rigó riasztás hallatszott. Mondom, biztos, hogy kinnt van a macsakánk ( mert, hogy ott is volt a Cilike), odanéztem a kosarára és ő ott volt, békésen aludt.
Persze, hogy kíváncsi lettem, hogy milyen macska lehet? Abban biztos voltam, hogy macska, mert a rigók csak macskát, vagy nyestet riasztanak így. Kimentem, és csak annyit láttam, hogy valami szőrős éppen akkor bújt el egy trepni alatt. Oda mentem, benéztem a trepni alá, és meglepődve láttam, hogy egy kismacska az. Azért lepődtem meg, mert a Cilikének akkor nem voltak gyerekei. Akkor vajon honnan jöhetett ez a kölyök? Megpróbáltam kivenni, de még hátrább húzódott. Beszóltam a kolleganőmnek, hogy jöjjöm segíteni, menjen a macska háta mögé, hogy arra ne tudjon menekülni. Csak úgy, csupasz kézzel benyúltam érte, a nyoma még ma is megvan a kezemen. Ahogy elértem, azonnal beleharapott a nagy újjamba, még a körmömet is átharapta. Legalább 150 karmot engedett a kezembe. Kétszer akkorára nőtt és olyan iszonyú hangokat adott, hogy egy nem macskalelkü ember biztos elengedte volna. Én kihúztam a trepni alól, megfogtam a grabancát és alátámasztottam a fenekét, hogy ne fájjon neki a bőre annyira, attol nagy kapálódzástól. Az életéért harcolt, mindent bevetett, de én nem engedtem el. Első látásra úgy nézett ki mint egy kis vadmalac. Pont olyan csíkos volt. Barna márványos círmos fehérrel. Fehér mellénnyel és zoknikkal. Nagyon szép volt és nagyon vad.
Bevittük, betettem egy negy kartondobozba, enni, inni adtam neki, betettem homokot, és nem tudtam, hogy mit fogok vele kezdeni. Azt tudtam, hogy az anyja nélkül ott enm maradhat. Reméltem, hogy egy kicsit szelidül a dobozban.
Másnap reggel, már a lakatosom mellén, alva találtam. Nem merte letenni, mert olyan aranyosan aludt. Ő vette észre, hogy a kölyök mind a négy talpa megégett valamitől. Lehet, hogy valami baleset, de az is lehet, hogy valami szadista, kétlábú állat szándékosan égetta meg a talpait. Akkor jöttünk rá, hogy miért félt annyira. Sohasem tudtuk meg, hogy honnan jött és hogy került a gyár udvarra. Akkor már tudtam, hogy az enyém lesz a macska. Még aznap haza is hoztam. Az édesanyám nem nagyon örűlt neki, mert volt macskánk, és minek mégegy. Mondtam neki, hogy majd kivisszük a telekre, és majd csak télre hozzuk haza. Addig is minden nap vittem meg hoztam magammal a munkába, meg onnan vissza. Délbudáról Angyalföldre, meg vissza. Az utastársak csodálkozására, egy madárkalitkát béleltem ki, és abban utaztattam. Volt aki azt mondta, hogy nem vagyok normális, egy macskának ilyen církuszt csinálni! Engem soha sem az érdekelt, kinek mi a véleménye. Én magam döntöttem, hogy nekem, vagy a hozzámtartozónak, szerintem mi jó és mi nem.
A következő hétvégén valóban kivittük a telekre a Szidóniát. Addigra már neve is lett. Édesanyám adott neki nevet.
Én egész nyáron nem mentem ki, mert másirányú elfoglaltságom volt. Mindig kérdeztem, hogy mi van a Szidóniával, a válasz az volt, hogy jól van, csak egy kicsit náthás. De majd kiheveri, nem kell fagyoskodnia éjszakánként, mert csináltak neki kijáratot a padlásra.
Augusztus végén csak kimentem, és a Szidóniát azonnal haza hoztam. Addigra már olyan náthás volt, hogy sűrü, gennyes váladék folyt az orrából. Pedig mielött kivittük beoltattam, az akkor szokásos oltásokkal, és ivartalanítattam. Orvosi segítséggel meggyógyitottuk, és ősz lévén már nem is vittük vissza a telekre.
Következő tavasszal mondtam, hogy néhányszor csak kirándulunk vele, és majd ha biztos nem magy el a telekről, akkor kint maradhat. Első egy-két alkalommal én is mentem. Nagyon érdekes volt a viselkedése, azonnal tudta, hogy hol van. Ahogy a kocsibol kiszállt, egyből a tanya felé indult és alig várta, hogy kinyissuk az ajtót. Bennt is egyből megtalálta az előző évi helyét.
Mindent megvizsgált, és aztán a tanya környékén ugyanezt tette. Akkor még nem hagytuk kint. Néhányszor jöttünk, mentünk vele. Este csak szóltunk neki, hogy Szidike megyünk haza, és ő előbb a kocsiban volt mint mi. Szeretett a kalaptartón űlni vagy aludni. Sokszor láttuk, hogy a többi autós a mi macskánkat csodálja a kocsiban.
Én aztán megint nem tudtam menni. Azt vettem eszre, hogy az édesanyám nem vitte. Kérdeztem, hogy miért, mindig azt mondta, hogy nem tudja reggel megfogni. Nem sokára rájöttem, hogy annyira félti, hogy azért nem viszi. Ugyanis a tél folyamán nagyon összeszoktak, megszerették egymást, és nem akarta, hogy valami baj érje a macskát. Őszintén szólva, én nem is bántam.
Így éldegéltünk. Pesti, vagy inkább budai kijáró macska lett belőle. Előfordult, hogy napokig nem jött haza. Keresgéltem esténként. A kúlcscsomóm csörgése volt a jel, hogy arra járkálok. Egy alkalommal napokig nem jött. Már azt hittük, hogy valami baj érte. Egyik délután telefonált az egyik szomszéd, hogy nyissuk ki az ajtót mert a Szidónia jön haza felé, de olyan gyenge, hogy nem fog tudni felugrani a kisablakra. Azonnal rohantam eléje, tényleg nagyon gyenge volt, hiszen akkor már majdnem egy hete nem evett, nem ivott. Cserébe nagyon koszos volt. Csak tippeltünk, hogy mi történhetett. Biztos vélettlenül bezárták valami pincébe, és csak miután csont soványra fogyott, tudott valami résen kibújni. Szegény biztos hallotta, hogy minden este kerestem. Lehet, hogy nyávogott is csak nem hallottam.
Máskor meg, reggel munkába menet a buszmegállóban vettem észre, hogy a hátam mögött jön utánam. Kénytelen voltam vele visszajönni, mert még a buszra is képes lett volna felszállni. Úgy sétált velünk, mint régen a Szuli. Az önállóságáról nem mondott le. Végül is ez lett a veszte. Egy este hiába akartam hazahozni, hogy éjszakára ne maradjon kint. Volt egy mocsok ember az utcánkban, aki azért tartott egy nagy kutyát, hogy éjszakánkánt macskákat öldössön. Egy hajnalba felébredtünk, hogy a ház elött parkoló kocsik aló egy macskát akar a kutya elé zavarni. Ahogy voltam kiugrottam az ágyból, lerohantam, megfogtam a kutyát( nekem derékig ért), És elzavartam a pasast. Egy sunyi mocsok volt, mert azt mondta, hogy nem tudta megfogni a kutyáját. Mondtam neki, hogy ha nem bír vele akkor ne tartsa. De hazudott mert ő kűldte a macskákra. Nem sokkal ezután, egy hajnalban nem ébredtem fel egészen, azt hittem hogy álmodom, hogy egy macska vészjelzéseket ad. Akkor , már megvolt a Füstike,-róla majd később írok-, és neki ugrott a reluxának, mert menteni akarta a bajban levő macskát. Nem tudtam, hogy a Szidike az. A nyomokból látszott, hogy a Szidi bemenekűlt a kiakasztott kapu mögé, ahova a kutya nem tudott utánna menni. Onnan csak csak az a mocsok ember tudta a kutya elé zavarni a macskát. Majdnem beért a kapu elött parkoló kocsi alá amikor a kutya utol érte és megölte. Azóta is lelkiismeret fúrdalásom van miatta, mert előző este, kikellett volna várni, hogy hagyja magát megfogni, hogy haza tudjam hozni.
Mind ketten napokig sirattuk. Akkor tudtam meg igazán, hogy az édesanyám mannyire megszerette a Szidóniát.
Sajnos nincs róla fényképem, ezért álljon itt emlékére egy szép virágcsokor.

2008. január 11., péntek

Curka, a gyári macska fia.


Már írtam Cilikéről, a Váci úti textil gyár macskájáról. Mint említettem, minden évben voltak gyerekei, és mindig szinte sorban állás volt értük. Nem csoda, hiszen gyári látványosság volt a nevelkedésük. Mindig azt mondtuk, hogy ezek értelmiségi cicák, mert mindig a telefon meg a számológép körül hancúroztak. Nem tévedés, számológép, mert akkor még nem volt számítógép az üzemekben, ezért mindenféle nyílvántartási kartonokkal dolgoztunk, és számológéppel végeztük az összesítéseket.
Cilikével való ismeretségem, harmadik vagy negyedik évében úgy döntöttem, hogy most már nekem is kell otthonra egy Cilike utód. Így mikor három hónapos korukban már teljesen önállóak voltak a kölykök, az egyik kandúrkát hazahoztam. Akkor éppen nem volt macskánk, ugy, hogy a kis kandúr egyeduralkodó lett. Én már akkor Cúrkának neveztem, mert olyan játékos volt, úgy szeretett hancúrozni, hogy előbb Hancurka, majd a rövidebb változat szerint csak símán Cúrka lett a neve. Édesanyámmal és az új helyzettel pillanatok alatt megbarátkozott. Esténként jártam vele sétálni, és nagyon rövid idő alatt megtanúlt a környéken közlekedni. Mikor már nem én vezettem őt haza, hanem ő engem akkor már egyedül is kiengedtük. Az előszobaajtónak van egy kis ablaka, azt nyitva hagytuk és akkor jött vagy ment amikor csak akart. Abban az időszakban még nem nem volt ennyi vandál ember, akinek a macska csak arra jó, hogy legyen mibe belerúgni. Ezért nyugodtan engedtük kedve szerint közlekedni. A környéken ismerték, tudták, hogy hozzánk tartozik és nem bántották. Bejárta a pincéket, a padlásokat. Egy hideg esős téli napon éppen ezért kellett felmásznom a padlás legmagasabb létrájára.

Azon az estén, hiába vártam hogy jöjjön vacsorázni, nem jött, ezért elindultam, hogy megkeresem. A házunknak két kijárata van. Az első az utcára vezet, a hátsó egy nagyon szép, barátságos, fákkal bokrokkal teli parkra.
Kimentem az utcára,vittem magammal a kulcscsomómat, mert annak a hangját ismerte, messziről hallotta és ebből tudta, hogy keresem. Úgy hallottam, hogy a ház másik feléről a park felöli részről nyávog. Jó, mondom megyek és beengedem a hátsó kapunál. Nyitottam a kaput, de a Cúrka nem volt ott, és ahogy kimentem, akkor azt hallottam ,hogy az utca felöl nyávog. Na jó akkor magyek az utcára, és ott megint a tér felöl nyávog. Gondoltam, hogy nem lehet más, mint, hogy fenn van a tetőn és nem tud lejönni. Kimentem a térre, és onnan láttam, hogy a gerincen járkál, néz felém és bízva abban, hogy észreveszem, hangosan nyávog. Padlásra fel, és az egyik alsó tetőablaknál-( ahol kiment) láttam, hogy a cserepeket vastag jég borítja. Ezért nem jött le, mert tudta, hogy ha elindul lezuhan a kétemeletes ház+padlás tetejéröl.
Fel állítottam a nagy létrát, és ahogy nyitottam a gerincen levő ablakot, már ott is volt, és nem kellett lehozni, jött szépen magától lefelé a létrán.
Egy alkalommal nem tudott feljönni a lépcsőn, mert sérűlt volt. Szinte menni nem tudott. Teljesen kétségbe estem, hogy mi történhetett vele? Másnap reggel, nem dolgozni mentem, hanem a Lehel úti állatkorházba a Cúrkával. Megnézte egy doki ( akkor még nem volt állandó állatorvosunk), és azt mondta, hogy szerencsére nincs eltörve semmije, csak nagyon megnyomorgatta valami. Vagy egy autóval találkozott vagy egy kutyával, és ha kutya volt nem csodálná, ha a kutyát is hoznák, mert biztos, hogy nem úszta meg sérülések nélkül.

Ő egy igazi kandúr volt, még nem volt ennyire általános az ivartalanítás mint ma. Hat évig vígan kandúrkodott. Sajnos nem vettem észre, hogy a közvettlen környéken már túl sok volt a rivális, és ezért egyre messzebre ment a lányok után. Egy reggel nem jött reggelizni. Munkába menet a Fehérvári uti buszmagállóban láttam egy elgázolt, szűrke círmos macskát, de nem gondoltam, hogy akár ő is lehet. Hazafelé arra jöttem, és a farka mintázatából láttam, hogy ő az. Félig a járdán feküdt, majdnem át ért. Az autóvezetőnek mégcsak fékeznie sem kellett volna, ahhoz ne gázolja el, csak a lábát kellett volna levenni a gázról, és a macska át ért volna. De inkább a padkára is felhajtott volna, csak hogy a macskát elgázolja. A helyzetből látszott a szándékosság.
Akkor azt mondtam, hogy soha többé nem lesz igazi kandúr, kijáró macskám.
Nem is volt.
Róla sajnos fényképem nincsen, ezért álljon itt emlékére egy szép virágos táj.

2008. január 8., kedd

A kutya, aki elrágta az őt fogva tartó kötelet.




Az igaz, hogy macskatörténeteket ígértem, de ezt a kutyát sem tudom kihagyni a sorból.
Írtam már róla, ő Szuli az utcán talált keverék.
Már a korábbi történetből kiderűl, hogy egy nagyon jóindulatu kis állat volt. Nagyon ragaszkodott hozzámk, ami nem volt csoda, mert kis kölyökként taláktunk rá, és fogadtuk be. Akkoriban még ebadót kellett fizetni, így komolyan megterhelte az akkori családi kasszát. Ugyanis ketten voltunk gyerekek, édesanyánk egy keresetére. Én akkortájt kezdtem dolgozni, és ezzel egy kicsivel több jutott, így megtarthattuk a kutyát.Nagy boldogságban élt velünk,naponta nagyokat sétáltunk.
A lakóhelyünk, közel volt és van a Dunához, így minden nap, hol gyalog, hol biciklivel lementünk a Dunára. Egy nagy szabad területen, egy hatalmas réten vitt az útunk egészen a Dunáig. Labdát vittünk, és a kutya végig a labdával szaladgált, mikor leértünk a vízhez, bedobtuk a labdát, és ő nagy ívben ugrott utánna. Nagyon szeretett úszni, ha mi si bementünk a vízbe azonnal kimentett bennünket. Megfogta a karunkat, és húzott a part felé. Érdekes volt, mert nem tanítottuk rá, teljesen ösztönösen csinálta. Ugyan így bicikliőrzést is vállalt, pedig arra sem tanítottuk, de nyugodtan rábízhattuk a biciklit, mert nem engedte elvinni. A lakásajtót magtanúlta kinyitni, ezért mindig kúlcsra kellett zárni, hogy nehogy egyedül menjen sétálni.
Ez, azért volt probléma, mert nem voltunk hozzászokva az ajtózáráshoz, mert akkorjában mindenki csak a saját ajtaját nyitogatta, másét nem.
Egy alkalommal, mikor vendégek voltak nálunk, elfelejtettük bezárni az ajtót. A Szuli, persze észrevette, és kinyitotta és elment sétálni. Nem tudom mennyi idő telt el, mire észrevettük. Elkezdtük keresni, hívni- volt egy füttyjelünk, amit kéát újjal a nyelvünket leszorítva nagyon hangosan lehetett fütyűlni-, de nem jött. Fél éjszaka kerestük, és nem találtuk. Más nap sem.
Naponta lemenzünk a Dunára, a szokott utvonalon, hívtuk a füttyjellel, de nem jött. Bejártam az egész környéket, hogy hátha elütötte egy autó, (akkor még igen kevés volt) de nem találtam.
Valaki említette, hogy a sintérek a befogott kóbor kutyákat az Illatos úti telepre viszik, lehet, hogy befogták és ott van. Oda mentem, végig néztem minden kutyát a ketrecekben. A látványtól sírva jöttem ki, ott sen volt.
Teltek a napok, már lemondtunk róla. Az esték nagy csendességben teltek, mert hiányzott a vidámság. A macska is, a Cirmi, olyan szemrehányóan nézett ránk, hogy miért nem hozzuk haza a nevelő mamáját. Ő is csak szomorúan gubbasztott. Hiába próbáltunk vele játszani, nem állt szóba velünk.
Egy ilyen bánatos estén, valami kaparászást hallottam az ajtó felöl. A macska odarohant, hangossan nyávogott, és mire odaértem az ajtó kilincsén lógott. Alig tudtam tőle kinyitni az ajtót.
Azt hittem nem jól látok, az ajtó elött űlt a Szuli. Csont soványan, egy hosszú, vastag kötéllel a nyakán! Bevánszorgott, és ahogy jobban megnéztem a kötelet láttam, hogy a vége teljesen el van rojtolódva, egyértelmű rágás nyoma volt.
Mikor enni és inni adtam neki, először körbejárta a lakást, számba vett mindenkit, és csak azután kezdett el enni.

A napokban keresgéltem a régi fényképek között, és találtam néhány Pajtás géppel készített fotót. Megpróbálok néhányat feltenni, hátha lehet valamit látni a hűséges kis szőrmókból.
Az egyik képen édesanyámmal látható egy kirándulás alkalmával. Azóta, Ők már megint egymásra vigyáznak.

2008. január 3., csütörtök

Cilike, a gyári macska


Érdekes, vannak időszakok amikor több váratlan esemény történik az ember életében. Ilyen volt számomra az amikor egymás után több macsek is rám talált. Valóban rám talált, mert én nem kerestem őket, de mikor rám találtak tudtam, hogy nem véletlen, segíteni kell nekik.
Ilyen volt pl. Cilike.
Nem sokkal ezután, hogy a Váci úti kis gyárban elkezdtem dolgozni, észre vettem, hogy az egyik műhely nyitott ablakán beugrik egy macska. Óvatosan arra mentem és megláttam, hogy tényleg egy macska, még pedig lány, mert láthatóan vemhes volt. Nagyon vigyáztam, hogy ne ijedjen meg, mert nem akartam,hogy féljen és ne érezze magát biztonságban. Hagytam, hogy megkeresse a helyét. A mozgásából látszott, hogy nem először járt ott. Mikor elbújt, elővettem egy kis maradék ennivalót, meg vizet tettem le egy tálkába. Majd, délután hazamentem, és ízgatottan vártam, hogy mit találok másnap.
Reggel, az első amit észrevettem az volt, hogy az ennivaló eltűnt. Miközben, azon tanakodtunk néhányan, hogy vajon, hol lehet a macska, megint megjelent az ablakban, beugrott, de láthatóan soványabb volt, mint előző nap. Figyeltük a mozgását, mintha már bátrabb lett volna, eltűnt egy árúkannában. Textilgyár lévén, az áru, puha is meg meleg is volt, alkalmas hely a család számára. Óvatosan odamentünk. A macska nem menekült el, de eltakarta a gyerekeit. Később, mikor enni adtunk neki, előjött, és megnéztük a két kis jövevényeket. Pici gombócok voltak. Nem fogdostuk meg, mert nem akartuk, hogy az anyjuk elvigye őket. Több mint egy hétig nevelgette őket a kannában. Akkor már tudtam, hogy kb. itt az ideje a költöködésnek( ez egyfajta védekező ösztön, hogy a szag után, ne találják meg őket az ellenségeik), ezért csináltam egy karton dobozban jó puha, meleg helyet, és megmutattam a macseknak. Nem tudtam, hogy reagál, de szerettem volna ha elfogadja. Másnap reggelre a kölykök nem voltak a kannában. Elég meglepő volt, de az anyamacska az odakészített dobozból jött elő.
Szépen felnevelte őket, és a két kölyökre hat jelentkező volt. Később derűlt ki, hogy jó gazdik lettek mind a hatan. Szépen besoroltuk őket, és mindenkinek lett kismacskája, igaz hogy három év alatt, mert a macsek nálunk maradt, és a Cilike nevet kapta. Egy későbbi alomból az egyik kandúrkát én hoztam haza, mert nekem akkor éppen nem volt macskám.
Évekig boldog macska volt Cilike. Mondanom sem kell, hogy egér nem volt a mi üzemünkben, pedig textilüzem volt.
Egyik szülésénél észrevettem, hogy ott is véres ahol nem lenne szabadna, az legyen! Szomorúan láttam, hogy az egyik emlője mellett van egy tumor, ami már ki is fakadt, és állandóan vérzett.
A kis hős, még így is felnevelte az utolsó gyerekeit. Mikor elvitték a kölyköket, már nagyon sovány volt.
Egy nap átvittem a Lehel úti állatkórházba, megnézték, és azt mondták, hogy nincs értelme megműteni. Akkor úgy döntöttem, hogy gyári körűlmények közt nem lehet hozzá méltó módon ápolni, ezért inkább altassuk el.
Borzalmas érzés, még most is! Honnan veszi magának az ember a bátorságot ahhoz, hogy eldöntse, hogy egy életnek mikor van vége? Az ő élete, ugyan olyan élet mit az enyém! Ha elveszem nem tudom neki vissza adni! Némileg csökkentette az önvádjaimat az, hogy nem hagytam, neki végig szenvedni a folyamatot. Mondhatom sovány vígasz volt!