2008. április 19., szombat

Egy régi történet.

Ez a kép egy kicsivel jobb. Bátor középen, Bíborka mellette, Benji éppen leugrani készül. A fehér Wyte, a fekete Bleki.

Nehezen kivehető, de az ablakban Benji és Bátor kamaszkorukban.

Már napok óta forgolódik az agyamban egy régi történet, de egyszerűen nem tudok belefogni az írásba, mert olyan intezitással tör rám a Benji emléke, hogy nem tudok másra gondolni. Az igaz, hogy ez a régi történet kapcsolatos vele is. De közös életünk tizenhat éve alatt azt hiszem, hogy minden történet hozzá is kötődik. Ez pedig nagyon is, hiszen az egyik alomtestvéréről szól.
Mint már korábban említettem, az első szibériai alom három gyönyörű vörös kölyökből állt. Két kandúrka, és egy kislány. Egészségesek voltak, és szépen növekedtek.
Abban az időben az édesanyám, már elég sokat betegeskedett, nehezen mozgott, és nem járt ki a lakásból. Az orvosellátását a háziorvos többszöri látogatásával oldottuk meg. Ezt persze, jó magyar szokás szerint, némi "aprópénzzel" kellett honorálni. Az évek során, az alkalmankénti "aprópénz", hosszú idő alatt tetemes összegekre rúgott. A doki minden látogatás alkalmával gyönyörködött a macskákban, és úgy nézett ki, hogy szívesen venné, ha egy ilyen félhosszúszörű csoda az övé lenne. Ezért úgy gondoltam, hogy nem pénzt adok neki, hanem felajánlom, hogy válaszhat a kölykök közül. Titokban, azt reméltem, hogy a másik alomból az egyik fehér kölyök tetszik majd neki, de nem így történt. Majd elállt a lélegzetem, amikor kiválaszttotta a Benjit. Rögtön azt mondtam neki, hogy azt nem lehet, mert a kandur gazdája már lefoglalta. Akkor meg kiválasztotta a másik szibériai kandúrkát, a Bátort. Arra már nem mondhattam, hogy nem lehet, így megegyeztünk, hogy az oltások és a tizenkét hetes kor betöltése után, elviheti.
Így is történt, Bátorból baksis macska lett. Többször kérdeztem, hogy van a macska, a doki mindig azt mondta, hogy nagyon jól érzi magát. Szép lassan megnyugodtam, mert úgy gondoltam, hogy jó helyen, jó kezekben van a macska. Egy esetben még fényképet is kaptam róla. Azon, valóban úgy nézett ki, hogy nagyon jó állapotban van, nagyon szép jól fejlett kandúr lett belőle.
Egy alkalommal, már nem tudom melyik macskával, állatorvoshoz kellett menni. A rendelő várójában űltem a padon, velem szemben egy hölgy, az ölében egy vesszőkosárban egy vörös macskával. Valahogy gyanus volt, hogy nem egy rövidszőrű házimacska. Mint ahogy ilyenkor lenni szokott beszédbe elegyedtünk a hölggyel, és megkérdeztem, hogy milyen macskája van. Nagy büszkén mondta, hogy nem akármilyen macska, mert törzskönyvezett szibériai macska, a neve Gyékényesi Bátor. Azt hittem elájulok. Szegény nőt egy pillanat alatt lerohantam, hogy mégis árúlja el, hogy hogy kerűlt hozzá ez a macska, ugyanis ezt én tenyésztettem, és én nem neki adtam, hanem, és itt megmondtam, hogy kinek. Szegény csak kapkodott levegő után és egyre azt bizonygatta, hogy ő ezt kapta, mert egy orvosé volt de annak nem kellett, majd a takarítónője gondjaira bízta, de annak sem kellett és az ő barátnője ismerőse tőle kérdezte nem kell-e neki. Ő elvállalta, mert nagyon szép, és ráadásúl vörös, és neki mindig tetszett a vörös macska, de még eddig sohasem volt neki. Kérdeztem, hogy mi a baja a macskának, hogy orvoshoz hozta. Kiderült, hogy semmi csak mindenféle oltást beadat neki, mert kiviszi a telekre, mert a szabadság kell a macskának. Nyáron ő is kiköltözik a telekre, és viszi magával.
Mondanom sem kell, hogy legközelebb mikor találkoztam a dokival, nem voltam vele éppen úrinő, megmondtam neki, hogy kb egy évig hazudozott, a macskával kapcsolatban, pedig csak mondania kellett volna, hogy nem kell neki és visszahoztam volna. Nagyon sajnáltam, hogy kijáró macska lett a Bátor. Az illető hölggyel aztán tartottuk a kapcsolatot, sőt barátság lett, a nem éppen símán indúlt ismeretségből. A Bátor évekig kint volt a telken. Valódi ivaros kandur maradt, és telerakta a környéket szebbnél szebb utódokkal. Néhány alkalommal, kiállításra is hozta a gazdija. Mindig jó eredménnyt ért el, de a Benjit soha nem tudta legyőzni.
Néhány évvel ezelött kaptam a hírt, hogy elveszett. Sajnos bekövetkezett az amit mindig mondtam a gazdájának, hogy nem biztonságos a szabad élet egy ilyen macskának. Ugyanis, megtalálták őt egy aknában meghalva. Vagy beleesett, és nem tudott kijönni, vagy valami baja volt és odabújt el meghalni. A gazdája sokszor siratta, de akkor már késő volt. Időközben ő is beteg lett, és már egy éve, hogy ő sem jelentkezett.
Benjikém miatt most is nagyon fáj a szívem, de úgy döntöttem, hogy tovább írom a blogot mert nem akarom elfelejteni, csak elfogadni a megváltozhatattlant.

Nincsenek megjegyzések: