Juszufka, a talált perzsa.

Az előző írássomban, már említettem Juszufkát. Ő is egy megmentett cicus volt. Nem nagyon szeretem ha a macskáimat cicának nevezik, mert ők nem CICÁK, hanem MACSKÁK. Persze ez igaz minden macskára, mert annyi fennség , önnállóság és harmónia van bennük, hogy még a becéczgetés kicsinyitőképzős formájával sem szabad őket illetni. Ők fennségesek és nagyon sokszor megalázottak. Nagyon szeretnének szeretetet kapni, hogy legyen mit, és merjék is azt viszonozni. Ne kelljen kiszolgáltatottan, fázva, éhezve, rettegésben élniük. A már említett perzsa macskával ilyen körűlmények között találkoztam.
Az angyalföldi munkahelyemen történt, egy késő őszi délelött. Az ablak mellett volt az íróasztalom, ott dolgoztam, amikor valami fórcsát vettem észre az udvar felöl. Csak féloldalról láttam, de mintha valami világos színű árnyék suhant volna el. Jobban kinéztem, és mintha egy macskát láttam volna. Elindultam kifelé, és elszörnyedve láttam, hogy ez egy perzsa macska. Krém színű lehetett, de szőre is alig volt csak a nagy fejéről láttam, hogy perzsa. Bebújt egy lépcsőfeljáró alá. Beszéltem hozzá, és próbáltam megfogni. Nem bántott, de egyre beljebb húzódott. Nagyon kicsire összehúzta, és megadta magát. Sikerült megfogni, és igazán csak akkor borzadtam el. Alig volt súlya. Minden csotját külön éreztem, ami kis szőre volt az egy filces
gubanc volt. Enni, inni adtam neki, majd délután hazahoztam, mert az állapotán az látszott, hogy udvari macskaként nem tud megélni.
Este elvittem az orvoshoz, a doki ellátta amivel csak lehetett, de még a gyógyszerrel is óvatosan kellett bánni, mert annyira rossz állapotban volt. Akkor az orvos azt mondta, hogy biztos magasról estt le ,mert az egyik hátulsó lábáról hiányzott egy izomköteg. Addigra már fel is szívódott. A nagy fogai töröttek voltak, mert esés közben beüthette a száját. Akkor 7-8 évesnek saccolta a doki.
Itthon, napokig nem csinált mást csak evett, ivott, almot használt, és rengeteget aludt.
Néhány ismerősömnek elmeséltem, hogy milyen állapotban találtam. Az egyiknek éppen beteg volt a macskája, és azt mondta, hogy neki kellene, én mondtam neki, hogy majd meglátjuk.
Idő közben elneveztem Juszufnak, sőt már értett is a nevére. Mikor megerősödött, ivartalanítattam, akkor a doki már 2-3 évesnek saccolta. Rendbe tettük a bundáját, és már kezdett macska formája lenni. Igaz a jobb hátulsó lábára sánta volt, de így is egy nagyon szép krém színű perzsa volt.
Eljött az idő, hogy megpróbáljuk a leendő gazdinak adni. Bele raktam a macskakosárba, amibe a dokihoz is jártunk, nem is ellenkezett, mert biztos azt hitta, hogy a szokásos utazás, meg kezelés lesz. Átmentünk a szomszéd házba az új otthonába. Letettem a kosarat, a szoba közepén, kinyitottam. Ott voltunk négyen körülötte. Juszufka körbe nézett, majd odajött hozzám, felkapaszkodott és olyan szemekkel nézett rám, hogy majdnem el sírtam magam. Próbáltam elhárítani, de ezt megcsinálta többször és akkor azt mondtam, Juszufkám soha senkinek nem adlak. Nem is adtam , ezt követően 12 évig volt szeretett, megbecsűlt tagja az embercsaládomnak is meg a macskacsaládomnak is .
A tizenkét év alattsok örömet, és vidám napokat szerzett.
Nekem, madaraim is voltak ( vannak), nem kalitkában, hanem röpdében ( konyha ablak felöli végét választottam le). Egy takatítás közben, kirepűlt egy zebrapinty, és Juszufka valahogy alkapta. Nagyon jópofa volt, mert egyszerűen nem tudott vele mit kezdeni. Mire odaértem, űlt a fenekén, a két nagy praclijában fogta a madarat, és olyan kétségbeesett képpel nézte, hogy muszáj volt nevetni. Nyugodtan elvettem tőle a madarat, és beengedtem a röpdébe. Semmi baja nem lett.
Máskor meg ő is akart fára mászni mint a zöbbiek, csak nem tudott lejönni. Addig magyaráztam neki, hogy végre elhitte, hogy elkapom és a karomba ugrott a fa legalso villájából. Odáig még csak learaszolt, de onnan már igrania kellett.

Bence

Ő JEROMOS
Mint, már említettem, Jeromos, annak ellenére, hogy nem vörös macska volt, hanem vörös-fehér tarka, egy nagyon ragaszkodó, bűbájos családtaggá vált.
Nagyon jól megvoltunk egymással, és már nem volt fontos, hogy vörös macskám legyen, amikor is(már megint), tötént valami. Augusztus 20-a elötti napokban a ház elötti utcában, éppen Jeromost kerestem, miközben a szomszéd kislány odajött hozzám és elmesélte, hogy egy macska itt nyávog már második napja, a kocsik alatt és nem tudja kicsalogatni, pedig csak enni akar nadni neki. Mondani sem kell, hogy mimdjárt Karithy nyula jutott eszembe, és mondtam a kislánynak, hogy rakja le a kaját, menjen arrébb és figyeljen csandesen, biztos előjön a macska, mert éhen halni nem akar. Már mentem volna tovább keresni a Jeromost, mikor a macska kidugta a fejét a kocsi alól. Elállt a szavam, ugyanis vörös feje volt. Elkezdtem beszélgetni neki, csalogattam, hogy jöjjön elő. Elő jött és vörös volt, az egész macska. Nem tarka, hanem vörös!
Na, mondom ilyen az én szerencsém, most jön a vörös macska amikor már négy macskám van. Ahogy jobban megnéztem, mert hogy odajött hozzám, hogyta magát símogatni, még törleszkedett is, láttam, hogy egy gondozott macska. Na hát akkor nincs veszély, mert ennek biztos van gazdája csak lehet, hogy éhes. Majd eszik, és utánna hazamegy. Ráhagytam a kislányra az etetést, hiszen úgyis ő kezdte el. és elmentem a Jeromos után.
Azért, később megkérdeztem a szomszéd kislányt, hogy mi van a vörösmacskával? Azt mondta, hogy megengedte az anyukája, hogy bevigye magukhoz, és most alszik. Na jól van, akkor megoldódni látszik a macska sorsa.
Más nap kiderűlt, hogy nem merték a saját macskájukkal, felügyelet nélkül együtt hagyni, mikor elmetek a dolgaik után, ezért feltárták a padlásra. Nekem ettől szakadt a cérnám, mondván, hogy egy ilyen macska nem a padlásra való. Persze, hogy felmentem érte, lehoztam, és bevittem a lakásba. Megetettem, inni adtam neki. Közben jobban megnéztem, láttam nagyon szép VÖRÖSMACSKA! Igaz, a padláson egy kicsit koszos lett, de NAGYON SZÉP! Közben ő keresett magának alvohelyet, talált az én rakamiémon. Na nem baj, hadd aludja ki magát, aztán majd kiengedem és hazamegy!
Estig, egyfolytában aludt, majd ő maga kéredzkedett ki. Lekísértem a ház elé, kb oda ahol előző nap találtuk, mondtam neki, hogy na cicus menj haza, és ott hagytam. Másnap, kora reggel kimentem és majdnem elájúltam, mert ott volt a VÖRÖSMACSKA. Na mondom, ha annyira itt akarsz lakni, akkor legyen, gyere haza, és ezentúl Bence lesz a neved. Mert, hogy olyan koszos lettél a padláson mint a kis Bence. Soha egy napra sem zártam be, a többiekkel eggyütt kijáró macska lett. Akkor kb 6-7 hónapos lehetett.
Abban biztps voltam, hogy van gazdája, ezért aztán elkezdtem keresne. Szóltam minden ismerősnek, hogy itt van ez a vörös macska, nem tudják-e kié lehet, meg ha valaki keresi akkor nálam megtalálja. Az eredeti gazdi nem került elő, ugyhogy ivartalanítattam őkelmét. Minden nap rendszeresen jártunk sétálni, Jeromossal igen jó kapcsolatuk lett. Ez nagyon érdekes volt, mert minketten -igaz, hogy ivartalanított- kandúrok voltak. Mikor, az esti séta után jöttünk haza felfelé a lépcsőn, úgy néztek ki, mint két, egymás mellé befogott lovacska.
Szóval, jól elvoltunk egymással. Következő év tavaszán, egy séta után, már jöttem volna haza, de ő kelme felmászott az egyi fára. Juszufka ( róla majd egy más alkalommal írok), felmászott utána, és így a Bence nem tudott lejönni. Odementem- nekem teljesen természetes módon-, lehívtam a Juszufot, (Ő csak rám, leugrani tudott, mert az egyik hátsó lába sérűlt volt), a Bencének, meg mondtam, hogy most le tudsz jönni. Gyere és menjünk haza. Jött is.
Nem vettem észre, hogy egy hozzám hasonló korú hölgy, megállt és azt figyelte mi történik a két macskával. A sikeres manőver után megszólalt, hogy milyen aranyos ez a vörös macska!
Neki is volt egy, de előző nyáron augusztus huszadika körűl elveszett. Azt hittem, elájulok, mert a Bencét akkor találtuk! Biztos, hogy ő az! Rögtön mondtam, hogy NEM ADOM! A hölgy igazi állatbarát, mert nem is akarta, mert látta , hogy a macskának jó és boldog élete van.
Én elmeséltem neki, hozzám kerülése körűlményet. Egyet értettünk abban, hogy tulajdonképpen a macska választott engem, hiszen haza is mehetett volna, mert sohasem volt bezárva egy percre sem, és nem ment, pedig a szomszéd utcában lakott.
Ezt a kis közjátékot követően, meg sok boldog évet töltöttünk eggyütt Bencuskával.

Jeromos

Mikor, Pongrácka elment,valami mérhetettlen szomorúság töltötte be, az egész lényemet. Éltem a napi életemet, dolgoztam, elláttam az embercsaládomat is, meg a macskacsaládomat is, úgy mint addig, de valami üresség volt bennem. Hiába teltek a napok, a hetek, az üresség, a hiányérzet nem akart elmúlni. Lehet, hogy az volt az oka, hogy az év tavaszán egy műtét utáni lábadozásomban Pongrácka nagy segítségem volt, mert nagyon sokat sétáltunk együtt. Ezek alatt a séták alatt kialakult szoros kötelék nehezen, vagy tán egyáltalán nem oldódott.
Majd, egy napon elegem lett magamból, és azt mondtam, hogy az nem lehet, hogy egy macska, ha még olyan kedves is volt, elmúlásával teljesen felborítsa a lelki egyensúlyomat. Ha ammyira hiányzik, szerezz magadnak egy másikat. A régit nem feledve, az újat megszeretve, helyre kell állítani a lelkiéletemet. Már rég óta szerettem volna egy vőrős macskat , ha új macska kell, akkor az csak vörös lehet.
Elkezdtem érdeklődni ismerősöknél, kollégáknál, hogy nem tud-e valaki, olyan vörös macskáról, aki árva, kitaszított. Az volna a legjobb, ha fiatal kölyök lenne, de az sem baj már nem kölyök, csak árva, gazdátlan.
Míg nem aztán, szeptember elején, az egyik kolléganőm szólt, hogy a garázsnál, ahol a kocsijuk parkol, van egy almos anyamacska. A kölykök között van egy vörös is, és úgy néz ki, hogy nincs gazdájuk. Egy kérdésem volt: el tudjátok hozni? A válasz igen volt, és másnap hozták a macskát.
Mikor megláttam, az első érzésem egy hatalmas csalódással vegyes ijedttség volt. Ugyan is a macsaka nem vörös volt, hanem, mint egy magyartaraka bocika, vörös- fehér foltos. A múgy nagyon szép volt, tiszta tömött bundája volt, kb 5-6 hónapos lehetett.A foltok elrendeződése ugyanolyan volt Pongráckáé, csak nem fekete-fehér, hanem vörös-fehér.
A kolleganőn csak annyit kérdezett, hogy: nem tetszik? Ijedten válaszoltam, hogy dehogynem. Tudtam, hogy ha ez a macska nekem nem kell, akkor itt, a gyár udvarán fog elveszelődni. Na azt aztán nem akartam, nég akkor sem a szegény nem vörös, hanem tarka.
Délután, beletettem egy dobozba, és elindultam vele haza. Angyalföldről, Délbudára, metróval.
Már az Arany János utcánal, kézzel kellett visszanyomni a dobozba, aminek következtében jó, méjen felhasította a kezem. Kiszálltam a metróbol, vártam egy taxit, és azzal jöttem haza. A taxis, a vérző kezemet látva csak attol félt mi lesz, ha elengedem a macskát. Mondtam neki, hogy ne féljen, mert nem fogom elengedni.
Nagy nehezen hazaértünk. Otthon az első az volt, hogy Sidónia macskám idegességébe összehányta a lakást, Naca macskám meg, a teljes frászban levő új macskát, bekergette a rekamié alá. Kb egy órán keresztűl nem is egedte ki onnan. Szegény, ahányszor megpróbált előjönni, egy picit kidugta az orrát, a Naca azonnal, mint egy Furia rárontott.
Nagy nehezen elrendeződtünk, néhány nap alatt úgy- ahogy elfogadták a régiek.
Jeromos nap táján kaptam, ezért kapta ezt a nevet. Az évek során, megszámlálhatattlan beceneve is lett: Mis-moska, Jerri, Bocika, Kicsibogaram, Gyönyörűségem, Egyetlenem.......,
és ez csak néhány azon nevek közül melyekre értett.
Mikor megszokott, sőt elfogadott bennünket, akkor ivartalanítattam, és egy nagyon aranyos ragaszkodó macska lett belőle.

Pongrác és Bonifác, a két kis árva.

Valamikor, 1984 tavaszán, egy reggel a munkahelyemen az egyik kolléganőm, lélekszakadva keresett, modván, hogy itt van két hugyos állat, csinálj velük valamit, és letett elém egy kosarat.
A kosárban, legnagyobb meglepetésemre két kis kölyökmacska volt. Az egyik, fekete-fehér, a másik, szűrka círmos fehér. Nagyon ijedten néztek, mert elég viszontagságon mentek át , mire hozzám kerültek.
Ugyan is , kiderült, hogy előző este az anyjukat elütötte egy autó. Az óta nem ettek, nem volt aki melegítse őket, még az is csoda volt, hogy nem ölték meg őket. Ez egy Pest-környéki település volt, ahol akkoriban fogyóeszköz volt a macska.
Azt, láttam, hogy hat hetes kor körül vannak, mert kezdett változni a szemük színe.
Szerncsére, nem messze tőlünk volt egy élelmiszerbolt, kimentem és vettem egy kis májkrémet, remélve talán megeszik. Szerencsénk volt, mert elkezdték nyalogatni. Adtam vizet, tettem melléjük homokot. Majd miután, ettek, ittak, pisiltek, megnéztem, hogy milyen neműek, fiú volt mid a kettő. Épp fagyosszentek tájéka volt, ezért aztán Pongrác és Bonifác lett a nevük.
Azt tudtam, hogy nem maradhatnak a munkahalyemen a munkaidő végén, úgy hogy, egy
nagy dobozban hazahoztam őket. Angyalfóldről Délbudára.
Hamar rájöttem, hogy még nem egész önállók ezért úgy döntöttem, hogy naponta hozom-viszem őket. Akkor még nem volt másom, csak madárkalitkám, azt csomagoltam be, úgy, hogy csak a teteje maradt szabadon, és igy kölekedtünk. A reggeli csúcsban elég fúrcsán neztek rám az emberek, pláne mikor több napon kersztűl történt ugyanez.
Sikerűlt a manőver, nagyon szép macsok lettek. A Bonifácot odaadtam egy kolléganőmnek, Pongrácka meg maradt nekem. Ő volt a bujóssabb, neki mindig kellett valami nálánál nagyobb meleg, amihez oda tidott bújni. Nagyon hozzám nőtt, teljesen elfogadott anyjának, azt hiszem egy fúrcsa, kétlábon járó macskanak nézett.
Minden nap mentünk sétálni, úgy hallgatott a szóra mont egy jól nevelt kutya.
Egy éves kora körül ivartalanítattam.
Kb 15 hónapos korában beteg lett, a lehel uti állatkórházba hordtam, még hétvégén is a kapott infúziót. Egy kicsit jobban is lett, de néhány nap után besárgúlt a nyálkahártyája és nem sokára elköltözött. Azt hittem vége a világnak, pedig nem ő volt az egyetlen macskám, és többieket is nagyon szerettem.
Hiába kérdeztem az állatorvost, hogy mi baja lehet, nem tudta megmondani. Akkoriban nálunk még ismerettlen volt jó néhány ma már nagyon is ismert macskabetegség. Ma már tudom, hogy mi baja volt, így azt is tudom, hogy nem lehetett volna meggyógyítani.
A másik két macskám, akikről majd máskor írok, vígasztaltak és segítettek túljutni azon a mérhetettlen hiányérzeten amit Pongrácka elvesztése okozott.

Szuli és Círmi

Már fiatal felnőtt voltam, önnálló keresőként, amikor úgy döntöttem, hogy a már meglevő kutyánk mellé, szerzek egy macskát.
A kutya , ahogy mondják, játszótéri korcs volt. Ez a tény nem gátolt meg bennünket abban, hogy viszonozzuk a tőle kapott szeretetet és határtalan ragaszkodást. Abban időben még nem volt ilyen fejlett a kisállatgyógyászat, maximum beoltották a kutyákat veszettség ellen és kész. Úgy hogy szegény kutya minden évben kétszer tüzelt, majd utánna megteltek az emlői tejjel, és borogatni kellett, hogy ne gyúlladjon be.
Teljesen véletlenűl egy ilyen időszakban jutott eszembe a kismacska. Ugyanis, naponta egy piac mellett járkáltunk, ahol is megláttam egy anyamacskát a kölykeivel. Persze nekem, rögtön megtetszettek, megkérdeztem, hogy nem vihetnék-e el egy kölyköt? A válasz az volt, hogy dehogynem akár mindet is. Azért nekem egy is elég volt, örömmel jöttem haza a kismacskával.
Elkészítettem neki az enni, innivalót, meg egy dobozba homokot. Teljesen megnyerte magának a családot, mert egyböl belement a homokba, kapirgált, belepisílt, megint kapirgált, és a legnagyobb nyugalommal végig sétált a piros kövön, kicsi tappancsai nyomát otthagyva.
Mindezt végig aszisztálta a kutya, szimatolta, nyalogatta. Láttuk, hogy nem lesz baj velük, elfogadják egymást.
Délutánra mentünk dolgozni, néhány órára egyedül kellett hagyno őket a lákásban. Úgy döntöttünk, hogy külön zárjuk őket, biztos ami biztos alapon.
Boldogan mentünk dolgozni, mondván van két szép, aranyos állatkánk, ehhez képest jött a meglepetés!
Este, mikor hazaértünk az első az volt, hogy a kilncsre zárt ajtók nyitva voltak, a kutya a helyén( az asztal alatt kialakított, bebujós kuckó) volt, de a kismacskát nem találtuk sehol.
A fúrcsa az volt, hogy a kutya sem jött elő. Megvoltunk győződve róla, hogy azért mert bántotta a kismacsakát és fél, hogy szidást kap. Oda mentem hozzá, beszélgettem neki, de még így sen jött ki. Azt láttam, hogy nem fél, sőt inkább boldogan csóválja a farkát szinte nevet, nyalogatja a száját és néha a hasa felé néz, sőt még oda-oda nyalint is egyet-egyet. Hosszú szőre volt így nem láttam jól a hasát, ezért odanyúltam és azt hittem, hogy csodát látok: a kismacska, a Círmi boldogan szopta a kutya tejét. A kölyökmacska pótmamát talált, a kutya meg gyereket magának.
Mielött elmentünk, elfelejtettük kulcsra zárni az ajtókat, pedig tudtuk, hogy a kutya kitudja nyitni őket.
Hát így lett egy emberi feledékenységből, két kis állat boldogsága.

Pongrácka

Öröm veletek törődni.......

Már elég régen gondolkodom azon, hogy elmesélem macskacsaládom történetét. Elég hosszú, úgy hogy majd alkalmanként leírok egy-egy történetet. Már majdnem hetven éve, hogy egy Gyöngyi nevű tarka kandur melengetett a kiságyamba. Az édesanyám mindig kirakta az ágyamból, de ő mindig visszajött. Ezt persze csak a későbbi elmesélésekből tudom, de ahogy cseperedtem, még megvolt és így ismerhettem is őkelmét.
Ez egy vidéki városban történt, mint már mondtam nagyon régen......