Visszatérés a bandához.

Néhányan a mászókán.

Absnitzli és Grisenka.

Egy kis nyalánkság vacsora után.

Azért nagyon érdekes, hogy amikor nincs különösebb baj a csapattal és körülötte, akkor nem nagyon írom ezt a blogot. Annyira el voltam foglalva a menteni való macskákkal, hogy az itthoniakra már nem maradt energiám. A napi szikásos dolgok, és ennyi. Pedig ők mindent megtesznek a figyelmemért. A Petya meg a Sámson különösen.
Az utóbbi időben a Sámson elkezdett rivalizálni az apjával. Láttam már régebben is, hogy ő akar lenni a domináns, de amig a Benji megvolt, addig erre egy szikrányi esélye sem volt. Érdekes volt, hogy még az utólsó időben is tiszteletben tartották, mint bandavezért. Most meg a Petya nem akarja a tekintélyét feladni. Valószínű ezért van, hogy időnként egész komoly a rivalizálásuk. Valamikor, még amikor a Petya egész fiatal kandúrka volt, a Benji meg már felnőtt macska, akkor fordultak elő néha kissebb viták. Most is néha még a szőr is repül. A Petya 14 éves, a Sámsom meg 8 éves. A Petyát akár mondhatnám öreg kandúrnak is, a Sámson meg egy java korabeli kandúr.
Az egész dologban az az érdekes, hogy a Sámson a Petya fia, és végzetessé még nem fajúlt a dolog. Azt hiszem, hogy valamilyen módon tudják, hogy rokonok, illetve az azonos gének miatt nem fajúl ellenségessé a viszony.
Amúgy mindegyik nagyon aranyos. Minden nap kikövetelik, hogy a napi dédelgetést megkapják. Amikor este elkezdek ágyazni, a Tiziana ugyan úgy jön atakaróval játszani, mint a Benji szokott. Jó alaposan megdögönyözöm, és akkor nagyon boldog, dorombol, meg játszik, letámadja és harapdálja a kezem.
A Ggrisa meg, ugyan úgy beszélget velem mint a Benji tette. Gondol egyett, és rendszerint mikor főzök, odajön a konyhába a hátam mögé és addig nyávog amíg fel nem veszem, és jól meg nem dögönyözöm. Játszom vele, fekdobálom néhányszor és utána megnyugszik. Csak az nem igazán jó a dologban, hogy mindezt főzés közben kell tenni.