Feladó: W.Ch. Gyékényesi Benjamin.
Cím: Örök Vadászmezők, Nefelejcs sétány, mindjárt az első bungaló, a Mamagazdi házikója.
Kedves Inasgazdi!
Ma lenne a 17. szülinapom. Éppen 17 éve, hogy először éreztem a kezed melegét, amikor a világra segítettél. A mamám, a Füstike harmadiknak, nagyon sok segítséggel tudott csak a világra hozni.
Emlékszem, amikor megláttál, mindjárt azt mondtad, hogy ő Benjamin. Mert, hogy hármunk közül, én voltam a legkissebb.
Ehhez képest elég erős, szép, nagy macska lett belőlem. Persze ehhez kellett a te szerető gondoskodásodnak is. Boldog, és biztonságos, szép életet biztosítáttál mekem, és az időközben kialakult bandám számára.
Az, igaz, hogy az elején nem mindig értettük egymást, de szép lassan megtanultad mikor mit szeretnék, és én is megtanúltam a te nyelvedet. Amikor nem adtál oda annak az embernek, aki egereket akart velem fogatni, akkor már tudtam, hogy sohasem fogunk elválni. Hogy mindig veled, és a Mamamgazdival fogok élni.
Aztán, egyszer fehérköpenyes emberek elvitték a Mamagazdit, és utána sohasem jött haza. Akkor már csak te maradtál, meg a banda. Aztán a bandából is néha elment, és nem jött vissza valaki. Olyankor mindig attól féltem, hogy beteg vagy mert mindig valami sós víz folyt a szemedből, az arcodon lefelé. Sokszor próbáltam letörölni, de mindig több folyt, mint amit letöröltem.
Ezt vettem észre akkor is amikor engem vittél azon a kétkerekű, rázós, guruló valamin, amira te is felültél, a szúrkálós bácsikhoz.
Most már elmondhatom, hogy nem szerettem menni, mert mindig olyasmit csináltak velem amit nem szerettem. Azt nem mondhatom, hogy fájt, de nem szerettem amikor szúrkáltak, és valami folyadékot töltöttek a bőröm alá. Az igaz, hogy utánna mindig jobban lettem, de az csak ideig-óráig tartott, aztán megint menni kellett. E közben meg egyre jobban aggódtam miattad, mert elég gyakran folyt a szemedből az a sós víz. Már attól féltem, hogy valami baja van a szemednek.
Aztán egyszercsak, amikor megint folyt az a lé az erembe, elvittek valami fúrcsa géphez, fényképeket csináltak, amit mikor mégnéztél, azt hittem, hogy elájulsz, mert remegett a kezed, meg a lábad, és le kellet ülnöd, mert minden erőd elfogyott. Megint folyt a szemedből az sós folyadék, és nem tudtál megszólalni. Aztán, kicsit később beszéltetek a szúrkálós bácsival, engem magadhoz öleltél, és azt mondtad, hogy " csináljuk". És akkor a szúrkálós bácsi valamiért megszúrta az infózió csövét. Ezután nem sokkal meghallóttam a Mamagazdi hangját amint azt mondja, hogy "na gyere te fehérlábú". Akkor már nem fájt semmim, és nagyon szép zöld és virágos, napsütéses mezőn voltam. Rajtam kívűl még sokan voltak, ismeretlenek is, meg ismerősök is akiket már nagyon régen nem láttam. A Mamagazdi felemelt, bevitt a házába, és simogatott. Az volt az érdekes, hogy tényleg nagyon sokan voltunk, és mindenki elfért.
Az óta is a Mamagazdi házában lakom, és nagyon sokat sétálunk, meg játszunk a pillangókkal a napsütötte mezőn. Senki nem bántja a másikat, és mindenki megért mindenkit. Az igazság az, hogy nagyon jól érzem magam, csak te nagyon hiányzol, és nem értem, hogy miért nem tudok hozzád menni, vagy te miért nem tudsz hozzám jönni. A Mamagazdi azt mondja, hogy legyek türelmes, mert majd egyszer te is eljössz, és akkor majd mindig együtt lehetünk.
Azért, ezen még gondolkodnom kell!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése