Levél, a szivárványon túlról.

Feladó: W.Ch. Gyékényesi Benjamin.
Cím: Örök Vadászmezők, Nefelejcs sétány, mindjárt az első bungaló, a Mamagazdi házikója.

Kedves Inasgazdi!
Ma lenne a 17. szülinapom. Éppen 17 éve, hogy először éreztem a kezed melegét, amikor a világra segítettél. A mamám, a Füstike harmadiknak, nagyon sok segítséggel tudott csak a világra hozni.
Emlékszem, amikor megláttál, mindjárt azt mondtad, hogy ő Benjamin. Mert, hogy hármunk közül, én voltam a legkissebb.
Ehhez képest elég erős, szép, nagy macska lett belőlem. Persze ehhez kellett a te szerető gondoskodásodnak is. Boldog, és biztonságos, szép életet biztosítáttál mekem, és az időközben kialakult bandám számára.
Az, igaz, hogy az elején nem mindig értettük egymást, de szép lassan megtanultad mikor mit szeretnék, és én is megtanúltam a te nyelvedet. Amikor nem adtál oda annak az embernek, aki egereket akart velem fogatni, akkor már tudtam, hogy sohasem fogunk elválni. Hogy mindig veled, és a Mamamgazdival fogok élni.
Aztán, egyszer fehérköpenyes emberek elvitték a Mamagazdit, és utána sohasem jött haza. Akkor már csak te maradtál, meg a banda. Aztán a bandából is néha elment, és nem jött vissza valaki. Olyankor mindig attól féltem, hogy beteg vagy mert mindig valami sós víz folyt a szemedből, az arcodon lefelé. Sokszor próbáltam letörölni, de mindig több folyt, mint amit letöröltem.
Ezt vettem észre akkor is amikor engem vittél azon a kétkerekű, rázós, guruló valamin, amira te is felültél, a szúrkálós bácsikhoz.
Most már elmondhatom, hogy nem szerettem menni, mert mindig olyasmit csináltak velem amit nem szerettem. Azt nem mondhatom, hogy fájt, de nem szerettem amikor szúrkáltak, és valami folyadékot töltöttek a bőröm alá. Az igaz, hogy utánna mindig jobban lettem, de az csak ideig-óráig tartott, aztán megint menni kellett. E közben meg egyre jobban aggódtam miattad, mert elég gyakran folyt a szemedből az a sós víz. Már attól féltem, hogy valami baja van a szemednek.
Aztán egyszercsak, amikor megint folyt az a lé az erembe, elvittek valami fúrcsa géphez, fényképeket csináltak, amit mikor mégnéztél, azt hittem, hogy elájulsz, mert remegett a kezed, meg a lábad, és le kellet ülnöd, mert minden erőd elfogyott. Megint folyt a szemedből az sós folyadék, és nem tudtál megszólalni. Aztán, kicsit később beszéltetek a szúrkálós bácsival, engem magadhoz öleltél, és azt mondtad, hogy " csináljuk". És akkor a szúrkálós bácsi valamiért megszúrta az infózió csövét. Ezután nem sokkal meghallóttam a Mamagazdi hangját amint azt mondja, hogy "na gyere te fehérlábú". Akkor már nem fájt semmim, és nagyon szép zöld és virágos, napsütéses mezőn voltam. Rajtam kívűl még sokan voltak, ismeretlenek is, meg ismerősök is akiket már nagyon régen nem láttam. A Mamagazdi felemelt, bevitt a házába, és simogatott. Az volt az érdekes, hogy tényleg nagyon sokan voltunk, és mindenki elfért.
Az óta is a Mamagazdi házában lakom, és nagyon sokat sétálunk, meg játszunk a pillangókkal a napsütötte mezőn. Senki nem bántja a másikat, és mindenki megért mindenkit. Az igazság az, hogy nagyon jól érzem magam, csak te nagyon hiányzol, és nem értem, hogy miért nem tudok hozzád menni, vagy te miért nem tudsz hozzám jönni. A Mamagazdi azt mondja, hogy legyek türelmes, mert majd egyszer te is eljössz, és akkor majd mindig együtt lehetünk.
Azért, ezen még gondolkodnom kell!

Már egy hónapja....

A háttérben, a gazban, egy fehér macska napozik. A fekete feléje tart.

Ebbe a törmelék kupacba bujt be egy szűrke círmos, félő, hogy kölykök is vannak a romok között. Ha tényleg vannak, akkor még nagyobb a baj, mert a törmelékkel együtt a védekezni, és menekülni még képtelen kölyköket is felrakják az autóra. Az a biztos halál!


Ilyen szép zöld, fákkal, bokrokkal fedett terület.

Ez a füves rész kb a közepe a területnek.

Egy hónappal ezelött, április 2-án délután még reméltem, hogy a láboreredmények után bíztató esélyei vannak a Benjinek. Este a röntgen után minden remény elszállt. Akkor azt hittem vége az én életemnek is. Azt tudtam csak, hogy a többieknek szügsége van rám, hogy nem hagyhatom őket cserben. Hiszen legtöbbjük ereiben a Benji vére csörgedezik, de ha nem így lenne, akkor sem hagyhatom öket magukra, akkor is az én felelősségem a további sorsuk.
Egy elég koros csapat, millió bajjal problémával. A Fruzsina emlődaganata rosszabodott, ugyan úgy mint az Absnitzli nyálkahártya gyúlladása. Igaz, hogy ez a rosszabodás csak éppen hajszálnyi, de én észreveszem. Mindkettő olyan baj amit gyógyítani nem lehet, csak esetleg elviselhető szinten tartani, egy ideig. A megfelelő pillanatban lépni kell, hogy a felesleges szenvedéstől megkíméljem őket. De, bármilyen ijesztően hangzik is, már tudom, hogy elviselhetőbb lesz az a fájdalom, mint a Benji elvesztése okozta őrület.
Éppen ez a biztos tudat okoz lelkiismeretfúrdalást, mert a többi is ugyanúgy ragaszkodik hozzám, és ugyanolyan szeretetéhes, és ígényes mint a Benji volt. És meg is érdemlik ugyan azt a törődést, és szeretetet, mint amit a Benji kapott, és én meg is adom nekik, de a Benji az a Benji és nem csak "egy" macska! Ezt nem lehet értelmesen elmagyarázni, ezt csak érezni lehet!
Ezért volt a veszteség mérhetettlen.
Aztán jöttek a napok egymás után, esemény nem sok volt, csak a napi rutin feladatok. Etetés, takarítás. Közben az idő is tavaszira váltott, és így naponta járok bringázni. Ez könnyebbé teszi egy kicsit a hiány akozta fájdalmas űresség elfedését.
Éppen a bringázások alkalmával, egy reggel azt vettem észre, hogy a bringaút mentén levő egyik hajléktalan tábort felszámolták. Méghozzá olyan alaposan, hogy a viskókat lerombolták, a törmeléket kupacokba rakták, és nehány nap után markolókkal teherautókra rakták és elszállították. Ez a folyamat még most is tart, csak a közbejött ünnep akasztotta meg a munkát.
Az egész dolog, a hajléktalan emberek szempontjából, biztos jó, de az a baj, hogy a hajléktalanok állatait ott hagyták a területen. Kutyákat és macskákat.
Ezek a szerencséttlen állatok azt nem kapták meg az "értelmes" embertől, hogy befogják, és elszállítsák őket egy állatmenhelyre. Nap mint megállok a bringával és megnézem őket. Már írtam az önkormányzatnak, hogy ember módjára tegyenek valamit, mert ez így nem jó sem a környezetnek sem az állatoknak. A fákat elkezdték vagdosni, állítólag csak a száraz ágakat, de egyik reggel láttam egy csomó élő galyat is amit levágtak. A terület nagyon szép egy paradicsom is lehetne, de nem tavsszal, amikor már megindult az élet kell írtani a bokrokat, meg az elvadult fákat. Rengeteg énekesmadár van, most fészkelnek, kezdődnek a költések. Mind védett madár, de a hivatalt nem érdekli. A cél, bizos hogy jó, csak az időpont nem megfelelő.
Ma reggel az egyik macska rám nyávogott és odajött hozzám. Egy fiatal, fekete kandúr. Nem hiszem, hogy nagyon éhes lehetett, mert egész jó kondicióban van, csak koszos, meg lehet , hogy bolhás is. Lehet, hogy megélnének ők ott a területen, csak az a baj, hogy egy csomó felesleges szaporulat lenne, bizonytalan jövővel. Ezért mindenképpen befogni, és elszállítani kellene őket. Nem is lenne nehéz a befogás, mert szelid, emberhez szokott macskák. Alighanem ez lesz a vesztük, mert már tegnap délután egy sereg gyereket láttam ott szaladgálni, akik nem biztos, hogy békén hagyják őket.
Én nem hozhatok el közülük egyet sem, mert ilyen körűlmények között bármilyen vírust hordozhatnak, és az enyémeket nem fogom kitenni fertőzésveszélynek.
Pedig az amúgy is viseltes lelkem tovább rongyolja a látvány, és a tehetettlenség, és a tudat, hogy biztos korai pusztulás vár rájuk, ha ott maradnak.

A Banda, Gazda nélkül.

Grisenka

Sámson

Salamon

Petya

Egyszerűen félelmetes, hogy még mindig napokig erősítem a lalkem, hogy írjak ebbe a blogba. Pedig, már majdnem egy hónap telt el azóta, hogy Benjikém elköltözött. Ma is , mint eddig bármikor, nap mint nap történnek olyan dolgok, melyek érdemesek lennének a leírásukra. De a már lassan, az ementáli sajt lyukacsosságához hasonlatos lelkem, még mindig nem elég stabil ahhoz, hogy bármikor bármiről írni tudjak. A sajt legutolsú lyuka még mindig az eredeti nagyságában, egy égő fájdalom. Ez a tény, okoz némi lelkiismeretfúrdalást is , mert a többiek, a Banda, ugyancsak mindent megtesznek azért, hogy legelább a rendszeres napi teendők eltereljék a figyelmem a veszteségről. Nem igazán könnyű feladat, mert akár merre megyek, vagy nézek a lakásban, mindenhol a Benjit látom.
Most viszont, arról szeretnék írni, hogy a többiek hogyan élték, és élik meg a Bandagazda hiányát.
Amikor azon a bizonyos napon(2008. 04. 02.), a Benji nélkül jöttem haza, nem tünt fel igazán, hogy senki sem jött elém, mikor hazaérve, nyitottam az ajtót és jöttem befelé. Ez a művelet elég körűlményes, mert a bringát is behozom a lakásba, és mindig ott sertepertélnek, remélve, hogy sikerül valahogy kimenniük a lépcsőházba. Akkor senki sem jött, hogy megpróbálja a szökést.
A box elött,sokszor alig várták hogy kiengedjem a Benjit, vagy mindig azt akit éppen hazahoztam. Erre csak később, amikor magamba roskadva sirdogáltam, és jöttek vigasztalni, jöttam rá. Akkor este feltűnően csendesek voltak, enni is alig akartak. Az ágyba aludni csak a Fruzsina jött egyedül. Ő a Benji anyai féltestvére. A többiek egész éjszaka nem jöttek mellém.
Másnap reggel az ágyazásnál a Petya odajött az ágyra ugyan úgy ahogy a Benji szokott, csak nem játszott alepedővel, hanem leűlt az ágy közepére és kérdőn nézett rám, majd elkezdett nyávogni.
Ezt még soha nem csinálta, de a Benjitől sokszor látta, hogy ebben a szituációban szoktunk játszani. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy azt remélte, hogy én valahonnan előveszem a Benjit, és ő megint törleszkedhet hozzá. Ugyan is az utóbbi időben szinte elválaszhatattlanok voltak, és mindig a Petya követte a Benjit. A Benji akárhová ment a lakásban a Petya mindig kísérte, és törleszkedve magyarázott neki. Sőt az is előfordult, hogy együtt aludtak a kosárban.
Azóta, még nem láttam senkit abban a kosárban aludni!
Esténként, ami a játék ideje, mindig kőrbe szaladgálja a lakást, mondenhova benéz, ahol bujócskázni szoktak, és azzal a jellegzetes hanggal amit akkor hallatt amikor játszani hív valakit, hív és hirtelen elszalad, elbújik valami szegletbe, és támadásra készen vár. Ilyenkor azt várja, hogy a Benji megtalálja és letámadja, és persze mindezt csak játékból. A Benji sajnos már nem jön, és ilyenkor még hív egyet kettőt, majd odajön hozzám és szomorúan elém fekszik.
Régebben ez nem volt így, sőt fiatalabb korukban néha még rivalizáltak is egymással. Igazán komoly soha sem volt a dolog, de azt sem lehet mondani, hogy jó viszonyban voltak. Egyszerűen megtürték egymást.
A többiek meg valahogy úgy vannak, hogy mindegyik a saját dolgával foglalkozik, egymással nem nagyon törődnek. Úgy néz ki mintha szétesett volna a banda. Először azt hittem, hogy a Sámson fogja őket összetartani, de őt valahogy nem respektálják.
A Salamon, meg a Grisa meg sem próbál vezér lenni. Ők a szeretetre áhitozó, egyszerű bandatagok.
Azt hiszem, hogy a Benji mellett bizonságban érezték magukat, és most teljesen magukra vannak utalva, és úgy is viselkednek. Ez azért fúrcsa, mert minden állatközösségben az egyedek között sorrend szokott kialakulni. Itt most ennek, nyomát sem látom.
Kíváncsi vagyok később hogy lesz?

Egy régi történet.

Ez a kép egy kicsivel jobb. Bátor középen, Bíborka mellette, Benji éppen leugrani készül. A fehér Wyte, a fekete Bleki.

Nehezen kivehető, de az ablakban Benji és Bátor kamaszkorukban.

Már napok óta forgolódik az agyamban egy régi történet, de egyszerűen nem tudok belefogni az írásba, mert olyan intezitással tör rám a Benji emléke, hogy nem tudok másra gondolni. Az igaz, hogy ez a régi történet kapcsolatos vele is. De közös életünk tizenhat éve alatt azt hiszem, hogy minden történet hozzá is kötődik. Ez pedig nagyon is, hiszen az egyik alomtestvéréről szól.
Mint már korábban említettem, az első szibériai alom három gyönyörű vörös kölyökből állt. Két kandúrka, és egy kislány. Egészségesek voltak, és szépen növekedtek.
Abban az időben az édesanyám, már elég sokat betegeskedett, nehezen mozgott, és nem járt ki a lakásból. Az orvosellátását a háziorvos többszöri látogatásával oldottuk meg. Ezt persze, jó magyar szokás szerint, némi "aprópénzzel" kellett honorálni. Az évek során, az alkalmankénti "aprópénz", hosszú idő alatt tetemes összegekre rúgott. A doki minden látogatás alkalmával gyönyörködött a macskákban, és úgy nézett ki, hogy szívesen venné, ha egy ilyen félhosszúszörű csoda az övé lenne. Ezért úgy gondoltam, hogy nem pénzt adok neki, hanem felajánlom, hogy válaszhat a kölykök közül. Titokban, azt reméltem, hogy a másik alomból az egyik fehér kölyök tetszik majd neki, de nem így történt. Majd elállt a lélegzetem, amikor kiválaszttotta a Benjit. Rögtön azt mondtam neki, hogy azt nem lehet, mert a kandur gazdája már lefoglalta. Akkor meg kiválasztotta a másik szibériai kandúrkát, a Bátort. Arra már nem mondhattam, hogy nem lehet, így megegyeztünk, hogy az oltások és a tizenkét hetes kor betöltése után, elviheti.
Így is történt, Bátorból baksis macska lett. Többször kérdeztem, hogy van a macska, a doki mindig azt mondta, hogy nagyon jól érzi magát. Szép lassan megnyugodtam, mert úgy gondoltam, hogy jó helyen, jó kezekben van a macska. Egy esetben még fényképet is kaptam róla. Azon, valóban úgy nézett ki, hogy nagyon jó állapotban van, nagyon szép jól fejlett kandúr lett belőle.
Egy alkalommal, már nem tudom melyik macskával, állatorvoshoz kellett menni. A rendelő várójában űltem a padon, velem szemben egy hölgy, az ölében egy vesszőkosárban egy vörös macskával. Valahogy gyanus volt, hogy nem egy rövidszőrű házimacska. Mint ahogy ilyenkor lenni szokott beszédbe elegyedtünk a hölggyel, és megkérdeztem, hogy milyen macskája van. Nagy büszkén mondta, hogy nem akármilyen macska, mert törzskönyvezett szibériai macska, a neve Gyékényesi Bátor. Azt hittem elájulok. Szegény nőt egy pillanat alatt lerohantam, hogy mégis árúlja el, hogy hogy kerűlt hozzá ez a macska, ugyanis ezt én tenyésztettem, és én nem neki adtam, hanem, és itt megmondtam, hogy kinek. Szegény csak kapkodott levegő után és egyre azt bizonygatta, hogy ő ezt kapta, mert egy orvosé volt de annak nem kellett, majd a takarítónője gondjaira bízta, de annak sem kellett és az ő barátnője ismerőse tőle kérdezte nem kell-e neki. Ő elvállalta, mert nagyon szép, és ráadásúl vörös, és neki mindig tetszett a vörös macska, de még eddig sohasem volt neki. Kérdeztem, hogy mi a baja a macskának, hogy orvoshoz hozta. Kiderült, hogy semmi csak mindenféle oltást beadat neki, mert kiviszi a telekre, mert a szabadság kell a macskának. Nyáron ő is kiköltözik a telekre, és viszi magával.
Mondanom sem kell, hogy legközelebb mikor találkoztam a dokival, nem voltam vele éppen úrinő, megmondtam neki, hogy kb egy évig hazudozott, a macskával kapcsolatban, pedig csak mondania kellett volna, hogy nem kell neki és visszahoztam volna. Nagyon sajnáltam, hogy kijáró macska lett a Bátor. Az illető hölggyel aztán tartottuk a kapcsolatot, sőt barátság lett, a nem éppen símán indúlt ismeretségből. A Bátor évekig kint volt a telken. Valódi ivaros kandur maradt, és telerakta a környéket szebbnél szebb utódokkal. Néhány alkalommal, kiállításra is hozta a gazdija. Mindig jó eredménnyt ért el, de a Benjit soha nem tudta legyőzni.
Néhány évvel ezelött kaptam a hírt, hogy elveszett. Sajnos bekövetkezett az amit mindig mondtam a gazdájának, hogy nem biztonságos a szabad élet egy ilyen macskának. Ugyanis, megtalálták őt egy aknában meghalva. Vagy beleesett, és nem tudott kijönni, vagy valami baja volt és odabújt el meghalni. A gazdája sokszor siratta, de akkor már késő volt. Időközben ő is beteg lett, és már egy éve, hogy ő sem jelentkezett.
Benjikém miatt most is nagyon fáj a szívem, de úgy döntöttem, hogy tovább írom a blogot mert nem akarom elfelejteni, csak elfogadni a megváltozhatattlant.

Egy hét telt el...

Grisenka a fiad

Tiziana a lányod. Ha őket símogatom, olyan mintha egy kicsit téged is símogatnálak.


Trófeák, amiket életed során összegyűjtöttél.

Benjikém!
Egy hét telt az óta, hogy elköltöztél. Azon a múlt heti szerda délután még nem mertem elhinni, hogy még az is előfordúlhat, hogy a laboreredmények ugyan jók lesznek, de a röntgen végzetes bajt mutat. Ennek következményeként, aztán helyetted a mérhetettlen fájdalmat hoztam haza. Az első napok borzalmasak voltak, de a többiek segítségével szép lassan kezdem elfogadni a megváltozhatattlant.
A Tiziana minden este segít ágyazni, ugyan úgy ahogy te tetted oly sok éven át. A Grisa, akár te valamikor, gondol egyett és elkezd a hátam mögött beszélgetni hozzám, ami rendszerint azt jelenti, hogy vegyem fel, foglalkozzam vele.
Szóval, nem unalmasak a napok, de a lelkemben van egy fájó, égő seb, ami nem nagyon akar gyógyúlni.

Nem felejtettem el, hogy azt ígértem, hogy a gyermekkorod történetével folytatom. Ígérem meg is teszem, de ma elkellett mondani, hogy mennyire hiányzol, és ez a hét nem sokat tompított a fájdalmon amit elvesztésed okozott.

Vissza a kájhához.

Sajnos, csak ilyen gyenge minőségű képem van ebből időből, de azért a Pötyike meg a Füstike, ha nehezen is azért látható.

Pötyike, mint teljes jogú Anya. Benjike a szönyeg szélénél látható.
Azt is kérdezhetném, hogy miből lesz a cserebogár?

Miután már egészen biztos, hogy Benjikémet nem tudom kiverni a fejemből, mindig, mindenhova elkisér, visszatérek a születése körüli időre.
Azt hiszem, hogy ott hagytam abba, hogy a Pötyike lábadzni kezdett a toroktályog műtéte után. Füstike jó anyához mélton hősiesen nevelte mind nyolc kölyköt. Miután lement a Pötyike láza , úgy gondolta, hogy most már ő is részesűlni szeretne az anyai örömök rá eső részében. Megpróbáltam ebben segíteni neki úgy, hogy mindig a Füstike meg a kölykök mellé tettem. Szép lassan elkezdte őket tisztogatni, melléjük feküdt, a kölykök hozzá bújtak és megpróbáltak szopni az akkor még elég üres cicikből. Pötyike nem adta fel, és szép lassan visszajött a teje. Ezután már közösen nevelték a nyolc kölyköt.
Nagyon szép, egészséges csapat volt. Orvossal csak az oltások alkalmával találkoztak. Miután megkapták a szükséges oltások ismétlőjét is, úgy döntöttem, hogy megismertetem velük a kűlvilágot is.
Abban az időben még inkább gyönyörködtek az emberek a kis állatokban mint bántották volna őket. Csak nagyon rittkán fordúlt elő bántalamazás.
A ház háta mögött egy szép park van, vagy akkor legalább is szép volt, és oda mentünk le sétálni. Fű, fák, bokrok maga a paradicsom. Viszonylag zárt terület, kutyát is elég rittkán hoztak arra , mert egy játszótéren keresztül lehetett megközelíten, és akkor még az is számított az embereknek, hogy a homokozó tisztaságára vigyázzanak. Ma már nem is annyira a kutyáktól, mint inkább a részeg emberektől mocskos a játszótér és a homokozó.
El lehet képzelni a szituációt, kész állatos előadás volt, a két anya macska meg a nyolc kölyök, akik körűl három ivartalanított kandúr sertepertél. Ha csak a színek sokféleségét veszem számba, már az is gyönyörűség. Mondom:Pötyike fekete-teknőctarka.
Füstike kék teknöc tarka
A három kandúr: Jeromos vörös fehér
Bence vörös
Juszuf krém perzsa
A kölykök: Négy vörös, Három fehér, Egy fekete.
Már nekik is volt nevük, de még nem igazán értettek rá. Ez összesen 13, azaz tizenhárom macska volt. Egy állandóan mozgásban levő színes kavalkád a zöld fűben, a bokrok alatt, később már a fák tetején is. Nem csoda hogy annyi nézőjük volt.
Soha nem felejtem, egy alkalommal a fekete, akit akkor már men túl nagy fantáziával Blekinek hívtunk, felmet a lagnagyobb nyárfára. A fa alatti padon három kamasz gyerek, elöbb még nevetgélve nézte a kölyköket, majd amikor látták, hogy a macska nem tud lejönni elkezdték kinevetni, ijesztgetni. Szegénykém, még jobban felment. Mire odamentem , a fiukra nem figyelve elkezdtem hívogatni a Blekit. Ők még jobban röhögtek. Számukra érdekes látvány volt, hogy egy, nekik öregasszony, egy fa alatt könyörög egy macskának, hogy az jöjjön le az égig érő fáról.
Na, de nemsokára jött a meglepetés nekik is, de nekem is. Ugyan is a Bleki, a tapasztalattlan kis kölyök macska, elindúlt lefelé, ágról ágra ugrálva. Mikor a legalsó ágra ért, ami neki még mindig elég magas volt, elindúlt az ágon kifelé a vékony ágvégek felé. Akkor már tudtam, hogy a végéről le fog esni, tehát úgy kell helyezkednem, hogy el tudjam kapni. A kölykök, meg az összes macska addigra már ott volt körülöttem, a fiúk meg egyre jobban vihogtak. Én meg csak hívogattam a Blekit az ág vége felé, mig nem egyszer csak a hátsó lábai lecsúsztak, és már csak a két mellső lábain lógott. A fiúk ekkor már röhögtek, a Bleki meg ijettében elengedte az ágat, estt lefelé, én elkaptam, és a röhögést mintha elvágták volna. Szóltam a macskáimnak, hogy " Na akkor most már mehetünk haza", és el is indultunk, csapatosan a ház felé. Arra a napra befejeztük a sétát.

Az életnek mennie kell tovább....

Sámson. Lehet, hogy ő lesz az új király.

Petyusom. Hol van a barátom?

Drága Bejominókám!
Igen, az életnek mennie kell tovább! És ezt is, mint már annyi mindent tőled tanúltam. Még pedig ma kora reggel, mikor a szokásomhoz híven elmentem bringázni. Ehhez a szokásomhoz azóta is ragaszkadtam, mióta elmentél. Sokszor nagyon nehéz volt, mert minden szépségben téged láttalak, ami nagyon nyílvánvalóvá és iszonyú fájdalmassá tette a hiányodat.
De, ma reggel történt valami. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az agyamban, belül, némán, és mégis nyagyon hangosan beszélgetek veled. Mindenről, ami az út közben a szemem elé kerűlt beszélgettünk. Nagyon érdekes volt, eddig is azt éreztem, hogy állandóan velem vagy, de most értettem meg, hogy miért mondják sokan, hogy van élet a halál után. Mert a szeretett lény, és azt hiszem teljesen mindegy, hogy az élet milyen megjelenési formája volt a földi életében, a tudatunkban mindig ott marad. Ha sokat kaptunk tőle, akkor kitörölhetettlen a lelkünkből. Már pedig, Benjikém én nagyon sokat kaptam tőled! Mindenek felett, és elött a feltétel nélküli ragaszkodásod,és azt, hogy mindig és minden körűlmények között tudtad, hogy mit szeretnék tőled, és mindig képes voltál önmagadat felülmúlni, ha a helyzet úgy kívánta. És nem utolsó sorban azt, hogy még a haláloddal is megtanítottál valami új dologra, valami eddig ismerettlen szépségre. Arra, hogy a hálál után is van élet, hogy igaz az, hogy csak az hal meg akit elfelejtenek. Ez egy közhely, de most már tudom, hogy igaz ! Sőt azt is tudom, hogy mitől igaz. A te csodálatos egyéniséged az ami számomra igazsággá teszi.
Köszönöm neked ezt a felismerést, és nagyon hálás vagyok érte. Tudom, hogy mindig velem leszel.

Mikor a bringázásból hazaértem, meglepődve láttam a két gyereked, a Grisa meg a Tiziána, külün-külön a te kedvenc helyeden fekszik. Eddig csak megszagolgatták azokat a helyket, ahol szerettél pihenni, de nem telepedtek oda. A konvektor elötti kosárban azóta sem melegedett senki. A Petya még mindig elég gyakran keres. Csak néz rám és néha még nyávog is, és mindig akkor, amikor valami olyasmi történik amit közösen szoktunk csinálni. Pl. fésűlködés, vagy csak játék, vagy az esti ágyazás.
Az az érzésem, hogy nincs bandavezér és még nem tudják, hogy közülük ki veszi át a szereped. Most úgy néz ki, hogy a Sámson lesz az. Ő már néha, veled is próbált rivalizálni.
Remélem azért lassan elfogadják a megváltozott helyzetet.