Szidónia

Már napok óta halasztgatom ezt a bejegyzést. Ugyanis ő nem csak nekem volt kedvencem, hanem az édesanyámnak is. Nem túl régen meséltem el valakinek a történetet, és eléggé megviselt, ezért nehezen fogok hozzá újra elmesélni. Ez is, abban az angyalföldi, pici gyárban kezdődött.

Egy szép, napsütéses, tavaszi délelött a kolleganőmmel éppen arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne a kartonvezetés, meg a munkaszervezés helyett egy kicsit kimenni a levegőre, a napra. A gyárnak volt egy kicsi udvara, fákkal virágokkal, sőt még rózsabokor is volt. Egyszer csak a hátsó raktárak felöl nagyon erős, hangos rigó riasztás hallatszott. Mondom, biztos, hogy kinnt van a macsakánk ( mert, hogy ott is volt a Cilike), odanéztem a kosarára és ő ott volt, békésen aludt.
Persze, hogy kíváncsi lettem, hogy milyen macska lehet? Abban biztos voltam, hogy macska, mert a rigók csak macskát, vagy nyestet riasztanak így. Kimentem, és csak annyit láttam, hogy valami szőrős éppen akkor bújt el egy trepni alatt. Oda mentem, benéztem a trepni alá, és meglepődve láttam, hogy egy kismacska az. Azért lepődtem meg, mert a Cilikének akkor nem voltak gyerekei. Akkor vajon honnan jöhetett ez a kölyök? Megpróbáltam kivenni, de még hátrább húzódott. Beszóltam a kolleganőmnek, hogy jöjjöm segíteni, menjen a macska háta mögé, hogy arra ne tudjon menekülni. Csak úgy, csupasz kézzel benyúltam érte, a nyoma még ma is megvan a kezemen. Ahogy elértem, azonnal beleharapott a nagy újjamba, még a körmömet is átharapta. Legalább 150 karmot engedett a kezembe. Kétszer akkorára nőtt és olyan iszonyú hangokat adott, hogy egy nem macskalelkü ember biztos elengedte volna. Én kihúztam a trepni alól, megfogtam a grabancát és alátámasztottam a fenekét, hogy ne fájjon neki a bőre annyira, attol nagy kapálódzástól. Az életéért harcolt, mindent bevetett, de én nem engedtem el. Első látásra úgy nézett ki mint egy kis vadmalac. Pont olyan csíkos volt. Barna márványos círmos fehérrel. Fehér mellénnyel és zoknikkal. Nagyon szép volt és nagyon vad.
Bevittük, betettem egy negy kartondobozba, enni, inni adtam neki, betettem homokot, és nem tudtam, hogy mit fogok vele kezdeni. Azt tudtam, hogy az anyja nélkül ott enm maradhat. Reméltem, hogy egy kicsit szelidül a dobozban.
Másnap reggel, már a lakatosom mellén, alva találtam. Nem merte letenni, mert olyan aranyosan aludt. Ő vette észre, hogy a kölyök mind a négy talpa megégett valamitől. Lehet, hogy valami baleset, de az is lehet, hogy valami szadista, kétlábú állat szándékosan égetta meg a talpait. Akkor jöttünk rá, hogy miért félt annyira. Sohasem tudtuk meg, hogy honnan jött és hogy került a gyár udvarra. Akkor már tudtam, hogy az enyém lesz a macska. Még aznap haza is hoztam. Az édesanyám nem nagyon örűlt neki, mert volt macskánk, és minek mégegy. Mondtam neki, hogy majd kivisszük a telekre, és majd csak télre hozzuk haza. Addig is minden nap vittem meg hoztam magammal a munkába, meg onnan vissza. Délbudáról Angyalföldre, meg vissza. Az utastársak csodálkozására, egy madárkalitkát béleltem ki, és abban utaztattam. Volt aki azt mondta, hogy nem vagyok normális, egy macskának ilyen církuszt csinálni! Engem soha sem az érdekelt, kinek mi a véleménye. Én magam döntöttem, hogy nekem, vagy a hozzámtartozónak, szerintem mi jó és mi nem.
A következő hétvégén valóban kivittük a telekre a Szidóniát. Addigra már neve is lett. Édesanyám adott neki nevet.
Én egész nyáron nem mentem ki, mert másirányú elfoglaltságom volt. Mindig kérdeztem, hogy mi van a Szidóniával, a válasz az volt, hogy jól van, csak egy kicsit náthás. De majd kiheveri, nem kell fagyoskodnia éjszakánként, mert csináltak neki kijáratot a padlásra.
Augusztus végén csak kimentem, és a Szidóniát azonnal haza hoztam. Addigra már olyan náthás volt, hogy sűrü, gennyes váladék folyt az orrából. Pedig mielött kivittük beoltattam, az akkor szokásos oltásokkal, és ivartalanítattam. Orvosi segítséggel meggyógyitottuk, és ősz lévén már nem is vittük vissza a telekre.
Következő tavasszal mondtam, hogy néhányszor csak kirándulunk vele, és majd ha biztos nem magy el a telekről, akkor kint maradhat. Első egy-két alkalommal én is mentem. Nagyon érdekes volt a viselkedése, azonnal tudta, hogy hol van. Ahogy a kocsibol kiszállt, egyből a tanya felé indult és alig várta, hogy kinyissuk az ajtót. Bennt is egyből megtalálta az előző évi helyét.
Mindent megvizsgált, és aztán a tanya környékén ugyanezt tette. Akkor még nem hagytuk kint. Néhányszor jöttünk, mentünk vele. Este csak szóltunk neki, hogy Szidike megyünk haza, és ő előbb a kocsiban volt mint mi. Szeretett a kalaptartón űlni vagy aludni. Sokszor láttuk, hogy a többi autós a mi macskánkat csodálja a kocsiban.
Én aztán megint nem tudtam menni. Azt vettem eszre, hogy az édesanyám nem vitte. Kérdeztem, hogy miért, mindig azt mondta, hogy nem tudja reggel megfogni. Nem sokára rájöttem, hogy annyira félti, hogy azért nem viszi. Ugyanis a tél folyamán nagyon összeszoktak, megszerették egymást, és nem akarta, hogy valami baj érje a macskát. Őszintén szólva, én nem is bántam.
Így éldegéltünk. Pesti, vagy inkább budai kijáró macska lett belőle. Előfordult, hogy napokig nem jött haza. Keresgéltem esténként. A kúlcscsomóm csörgése volt a jel, hogy arra járkálok. Egy alkalommal napokig nem jött. Már azt hittük, hogy valami baj érte. Egyik délután telefonált az egyik szomszéd, hogy nyissuk ki az ajtót mert a Szidónia jön haza felé, de olyan gyenge, hogy nem fog tudni felugrani a kisablakra. Azonnal rohantam eléje, tényleg nagyon gyenge volt, hiszen akkor már majdnem egy hete nem evett, nem ivott. Cserébe nagyon koszos volt. Csak tippeltünk, hogy mi történhetett. Biztos vélettlenül bezárták valami pincébe, és csak miután csont soványra fogyott, tudott valami résen kibújni. Szegény biztos hallotta, hogy minden este kerestem. Lehet, hogy nyávogott is csak nem hallottam.
Máskor meg, reggel munkába menet a buszmegállóban vettem észre, hogy a hátam mögött jön utánam. Kénytelen voltam vele visszajönni, mert még a buszra is képes lett volna felszállni. Úgy sétált velünk, mint régen a Szuli. Az önállóságáról nem mondott le. Végül is ez lett a veszte. Egy este hiába akartam hazahozni, hogy éjszakára ne maradjon kint. Volt egy mocsok ember az utcánkban, aki azért tartott egy nagy kutyát, hogy éjszakánkánt macskákat öldössön. Egy hajnalba felébredtünk, hogy a ház elött parkoló kocsik aló egy macskát akar a kutya elé zavarni. Ahogy voltam kiugrottam az ágyból, lerohantam, megfogtam a kutyát( nekem derékig ért), És elzavartam a pasast. Egy sunyi mocsok volt, mert azt mondta, hogy nem tudta megfogni a kutyáját. Mondtam neki, hogy ha nem bír vele akkor ne tartsa. De hazudott mert ő kűldte a macskákra. Nem sokkal ezután, egy hajnalban nem ébredtem fel egészen, azt hittem hogy álmodom, hogy egy macska vészjelzéseket ad. Akkor , már megvolt a Füstike,-róla majd később írok-, és neki ugrott a reluxának, mert menteni akarta a bajban levő macskát. Nem tudtam, hogy a Szidike az. A nyomokból látszott, hogy a Szidi bemenekűlt a kiakasztott kapu mögé, ahova a kutya nem tudott utánna menni. Onnan csak csak az a mocsok ember tudta a kutya elé zavarni a macskát. Majdnem beért a kapu elött parkoló kocsi alá amikor a kutya utol érte és megölte. Azóta is lelkiismeret fúrdalásom van miatta, mert előző este, kikellett volna várni, hogy hagyja magát megfogni, hogy haza tudjam hozni.
Mind ketten napokig sirattuk. Akkor tudtam meg igazán, hogy az édesanyám mannyire megszerette a Szidóniát.
Sajnos nincs róla fényképem, ezért álljon itt emlékére egy szép virágcsokor.