2008. január 8., kedd

A kutya, aki elrágta az őt fogva tartó kötelet.




Az igaz, hogy macskatörténeteket ígértem, de ezt a kutyát sem tudom kihagyni a sorból.
Írtam már róla, ő Szuli az utcán talált keverék.
Már a korábbi történetből kiderűl, hogy egy nagyon jóindulatu kis állat volt. Nagyon ragaszkodott hozzámk, ami nem volt csoda, mert kis kölyökként taláktunk rá, és fogadtuk be. Akkoriban még ebadót kellett fizetni, így komolyan megterhelte az akkori családi kasszát. Ugyanis ketten voltunk gyerekek, édesanyánk egy keresetére. Én akkortájt kezdtem dolgozni, és ezzel egy kicsivel több jutott, így megtarthattuk a kutyát.Nagy boldogságban élt velünk,naponta nagyokat sétáltunk.
A lakóhelyünk, közel volt és van a Dunához, így minden nap, hol gyalog, hol biciklivel lementünk a Dunára. Egy nagy szabad területen, egy hatalmas réten vitt az útunk egészen a Dunáig. Labdát vittünk, és a kutya végig a labdával szaladgált, mikor leértünk a vízhez, bedobtuk a labdát, és ő nagy ívben ugrott utánna. Nagyon szeretett úszni, ha mi si bementünk a vízbe azonnal kimentett bennünket. Megfogta a karunkat, és húzott a part felé. Érdekes volt, mert nem tanítottuk rá, teljesen ösztönösen csinálta. Ugyan így bicikliőrzést is vállalt, pedig arra sem tanítottuk, de nyugodtan rábízhattuk a biciklit, mert nem engedte elvinni. A lakásajtót magtanúlta kinyitni, ezért mindig kúlcsra kellett zárni, hogy nehogy egyedül menjen sétálni.
Ez, azért volt probléma, mert nem voltunk hozzászokva az ajtózáráshoz, mert akkorjában mindenki csak a saját ajtaját nyitogatta, másét nem.
Egy alkalommal, mikor vendégek voltak nálunk, elfelejtettük bezárni az ajtót. A Szuli, persze észrevette, és kinyitotta és elment sétálni. Nem tudom mennyi idő telt el, mire észrevettük. Elkezdtük keresni, hívni- volt egy füttyjelünk, amit kéát újjal a nyelvünket leszorítva nagyon hangosan lehetett fütyűlni-, de nem jött. Fél éjszaka kerestük, és nem találtuk. Más nap sem.
Naponta lemenzünk a Dunára, a szokott utvonalon, hívtuk a füttyjellel, de nem jött. Bejártam az egész környéket, hogy hátha elütötte egy autó, (akkor még igen kevés volt) de nem találtam.
Valaki említette, hogy a sintérek a befogott kóbor kutyákat az Illatos úti telepre viszik, lehet, hogy befogták és ott van. Oda mentem, végig néztem minden kutyát a ketrecekben. A látványtól sírva jöttem ki, ott sen volt.
Teltek a napok, már lemondtunk róla. Az esték nagy csendességben teltek, mert hiányzott a vidámság. A macska is, a Cirmi, olyan szemrehányóan nézett ránk, hogy miért nem hozzuk haza a nevelő mamáját. Ő is csak szomorúan gubbasztott. Hiába próbáltunk vele játszani, nem állt szóba velünk.
Egy ilyen bánatos estén, valami kaparászást hallottam az ajtó felöl. A macska odarohant, hangossan nyávogott, és mire odaértem az ajtó kilincsén lógott. Alig tudtam tőle kinyitni az ajtót.
Azt hittem nem jól látok, az ajtó elött űlt a Szuli. Csont soványan, egy hosszú, vastag kötéllel a nyakán! Bevánszorgott, és ahogy jobban megnéztem a kötelet láttam, hogy a vége teljesen el van rojtolódva, egyértelmű rágás nyoma volt.
Mikor enni és inni adtam neki, először körbejárta a lakást, számba vett mindenkit, és csak azután kezdett el enni.

A napokban keresgéltem a régi fényképek között, és találtam néhány Pajtás géppel készített fotót. Megpróbálok néhányat feltenni, hátha lehet valamit látni a hűséges kis szőrmókból.
Az egyik képen édesanyámmal látható egy kirándulás alkalmával. Azóta, Ők már megint egymásra vigyáznak.

Nincsenek megjegyzések: