Már írtam Cilikéről, a Váci úti textil gyár macskájáról. Mint említettem, minden évben voltak gyerekei, és mindig szinte sorban állás volt értük. Nem csoda, hiszen gyári látványosság volt a nevelkedésük. Mindig azt mondtuk, hogy ezek értelmiségi cicák, mert mindig a telefon meg a számológép körül hancúroztak. Nem tévedés, számológép, mert akkor még nem volt számítógép az üzemekben, ezért mindenféle nyílvántartási kartonokkal dolgoztunk, és számológéppel végeztük az összesítéseket.
Cilikével való ismeretségem, harmadik vagy negyedik évében úgy döntöttem, hogy most már nekem is kell otthonra egy Cilike utód. Így mikor három hónapos korukban már teljesen önállóak voltak a kölykök, az egyik kandúrkát hazahoztam. Akkor éppen nem volt macskánk, ugy, hogy a kis kandúr egyeduralkodó lett. Én már akkor Cúrkának neveztem, mert olyan játékos volt, úgy szeretett hancúrozni, hogy előbb Hancurka, majd a rövidebb változat szerint csak símán Cúrka lett a neve. Édesanyámmal és az új helyzettel pillanatok alatt megbarátkozott. Esténként jártam vele sétálni, és nagyon rövid idő alatt megtanúlt a környéken közlekedni. Mikor már nem én vezettem őt haza, hanem ő engem akkor már egyedül is kiengedtük. Az előszobaajtónak van egy kis ablaka, azt nyitva hagytuk és akkor jött vagy ment amikor csak akart. Abban az időszakban még nem nem volt ennyi vandál ember, akinek a macska csak arra jó, hogy legyen mibe belerúgni. Ezért nyugodtan engedtük kedve szerint közlekedni. A környéken ismerték, tudták, hogy hozzánk tartozik és nem bántották. Bejárta a pincéket, a padlásokat. Egy hideg esős téli napon éppen ezért kellett felmásznom a padlás legmagasabb létrájára.
Azon az estén, hiába vártam hogy jöjjön vacsorázni, nem jött, ezért elindultam, hogy megkeresem. A házunknak két kijárata van. Az első az utcára vezet, a hátsó egy nagyon szép, barátságos, fákkal bokrokkal teli parkra.
Kimentem az utcára,vittem magammal a kulcscsomómat, mert annak a hangját ismerte, messziről hallotta és ebből tudta, hogy keresem. Úgy hallottam, hogy a ház másik feléről a park felöli részről nyávog. Jó, mondom megyek és beengedem a hátsó kapunál. Nyitottam a kaput, de a Cúrka nem volt ott, és ahogy kimentem, akkor azt hallottam ,hogy az utca felöl nyávog. Na jó akkor magyek az utcára, és ott megint a tér felöl nyávog. Gondoltam, hogy nem lehet más, mint, hogy fenn van a tetőn és nem tud lejönni. Kimentem a térre, és onnan láttam, hogy a gerincen járkál, néz felém és bízva abban, hogy észreveszem, hangosan nyávog. Padlásra fel, és az egyik alsó tetőablaknál-( ahol kiment) láttam, hogy a cserepeket vastag jég borítja. Ezért nem jött le, mert tudta, hogy ha elindul lezuhan a kétemeletes ház+padlás tetejéröl.
Fel állítottam a nagy létrát, és ahogy nyitottam a gerincen levő ablakot, már ott is volt, és nem kellett lehozni, jött szépen magától lefelé a létrán.
Egy alkalommal nem tudott feljönni a lépcsőn, mert sérűlt volt. Szinte menni nem tudott. Teljesen kétségbe estem, hogy mi történhetett vele? Másnap reggel, nem dolgozni mentem, hanem a Lehel úti állatkorházba a Cúrkával. Megnézte egy doki ( akkor még nem volt állandó állatorvosunk), és azt mondta, hogy szerencsére nincs eltörve semmije, csak nagyon megnyomorgatta valami. Vagy egy autóval találkozott vagy egy kutyával, és ha kutya volt nem csodálná, ha a kutyát is hoznák, mert biztos, hogy nem úszta meg sérülések nélkül.
Ő egy igazi kandúr volt, még nem volt ennyire általános az ivartalanítás mint ma. Hat évig vígan kandúrkodott. Sajnos nem vettem észre, hogy a közvettlen környéken már túl sok volt a rivális, és ezért egyre messzebre ment a lányok után. Egy reggel nem jött reggelizni. Munkába menet a Fehérvári uti buszmagállóban láttam egy elgázolt, szűrke círmos macskát, de nem gondoltam, hogy akár ő is lehet. Hazafelé arra jöttem, és a farka mintázatából láttam, hogy ő az. Félig a járdán feküdt, majdnem át ért. Az autóvezetőnek mégcsak fékeznie sem kellett volna, ahhoz ne gázolja el, csak a lábát kellett volna levenni a gázról, és a macska át ért volna. De inkább a padkára is felhajtott volna, csak hogy a macskát elgázolja. A helyzetből látszott a szándékosság.
Akkor azt mondtam, hogy soha többé nem lesz igazi kandúr, kijáró macskám.
Nem is volt.
Róla sajnos fényképem nincsen, ezért álljon itt emlékére egy szép virágos táj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése