Mégis csak tarthatattlan, hogy ezeket a bejegyzéseket az inasom az én nevemben írja, és rólam még egy sort sem írt! Ma erélyes hangon kifogást emeltem, mert eddig hiába kértem szépen, mindig csak az volt a válasz, hogy majd te is sorra kerűlsz. Jó, jó, de mikor?! Ez nem szép tőle, hogy mindig olyan rokonokról ír akiket nem is ismertem. Az biztos, hogy ők is nagyon szépek, meg aranyosak voltak. Nem is lehettek mások, mert macskák voltak ők is. De, ami sok, az sok! Végre már én is szerepelni akarok. Mióta nem járunk kiállításra, azóta csak itthon nevelem a családot, rendben tartom az egész bandát, és nem történik semmi! Minden nap egyforma, és még ebből a blogból is kihagy. Ezt nem tűröm tovább!
Különben is annyi bajom van, mert évről-évre nőnek ezeket a bútorok a lakásban. Két- három évvel ez elött még a legmagasabb szekrényre is fel tudtam ugrani, ma meg csak úgy jutok fel, ha szólok az inasnak, hogy tegyen fel. Mondhatom, nagyon ciki, hogy mindig kérni kell valami olyan dolgot amit a többiek minden segítség nélkül megtehetnek. Pl. itt van ez a szekrény a fűdőszobában. Azért szeretek ott inni, mert mindig friss víz van a tálkában. Régen gondoltam egyet és felugrottam ha szomjas voltam, de mára úgy megnőtt hogy kérni kell az inast, hogy rekjon fel.
Nem tudtam, hogy a bútorok is nőnek. Az inas szokta mondani, hogy lassan olyan magas lesz ez a szekrény, hogy leugrani sem fogsz tudni. Az igazság az, hogy nem is nagyon bánom, mert ilyenkor, megsimogat, megdögönyöz, magához szorít, puszit ad a fülemre, és ez annyira jó, hogy hozzászorítom a fejem és közben muszáj dorombolni. Ezért nagyon szeretem ezt a szekrényt, és akkor is szólók, hogy fel akarok menni, amikor nem is vagyok szomjas.
Nektek is megmutatom, hátha tetszeni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése