2008. január 20., vasárnap

Naca, a számolni is tudó macska.


Ez a történet nem Angyalföldön kezdődött, hanem a lakóházunk pincéjében.
Akkoriban kijáró macskáim voltak, és ezért, állandóan nyitva volt a pincénk ablaka. Ugyanis ők ott jártak ki és be. Az első emeleti lakásunk bejárati ajtajának kis ablaka is nyitva volt állandóan. Remekül megtanúlták az útvonalat. Ivartalanított macskák lévén az idegen kandúrok nem jártak utánuk, és így a lépcsőházat nem fröcskölték össze, és nem volt kandurszag.
Úgy tartottam, bámilyen rendesek is voltak, hogy nem árt, ha naponta végigjárom az útvonalukat, a lakástól, egészen a hátsó udvari. Ami nem is udvar volt, hanem közpark. Meg aztán az sem ártott ha mindenki látta, hogy nem kóbor macskák, hanem van gazdájuk. Ilyenkor sétáltunk egy nagyot a környéken, és aki akart az hazajött velem, aki mag nem, az később a megszokott útvonalon haza tudott jönni. Ez télen, nyáron megszokott napi rutin volt.
A téli időszakban akkoriban még elég sok és nagy hó esett. Olyankor mindig féltem, hogy egyszer a tetőről rácsúszik valamelyikre a hó, miközben éppen a fal mentén igyekszik a pinceablakot elérni.
Éppen ilyen havas, hideg december volt, karácsony előtti időszak, amikor egyszer a pincében úgy láttam mintha valami kimenekűlt volna az ablakon, amig én az ajtót nyitottam. Sejtettem, hogy macska, mert télen más nem nagyon lehet. Az egyik papír doboz még meleg volt. Rögtön elhatároztam, hogy viszek valami ennivalót, mert az a szerencsétlen ide menekűlt, lehet, hogy a hó elöl, akkor legalább találjon valamit enni.
Alig vártam a másnap estét, hogy mit találok? Nem csalódtam, a macska kimenekűlt, a helye meleg volt, és az ennivaló elfogyott. Ez napokig így ment. Egyszer csak nem szökött ki, de megfogni nem hagyta magát. Olyan kis termetű volt, hogy azt hittem egy hérom-négy hónapos kölyök.Látszott rajta, hogy nagyon beteg, mert folyt az orra is meg a szeme szinte nem látszott a sok váladéktól. Próbáltam negfogni, de még mindig nem hagyta magát. Mindenféle néven szólítghattam , de nem engedett közel magához. Már nem tudtam milyen nevet kitalálni, amikor eszembejutott, hogy edesanyám gyermekkorában a kedvenc macskáját Nacának hívták.
Megpróbáltam, mindenféle változatban,: Naca, Nacóka, Nice-Naca, és lassan közelebb mentem. Lépésről, lépésre közelítettem, és végül sikerűlt magfogni. Nem nagyon örűlt neki, sőt inkább nagyon is tiltakozott.
Felhoztam, és szokásos macsakhordozót, ( akkor még csak agy madárkalitkát) kibéleltem, és beletettem. Érdekes volt, hogy akkor már nem tiltakozott. Egész éjjel ott aludt, majd másnap, munkába menés helyett, a macskát vittem az orvoshoz. Többszörös orvosi segítséggel sikerűlt rendbe hozni, majd ivartalanítattam. Hamar kiderűlt, hogy nem három-négy hónapos hanem kb. egy éves lehet, csak az alultápláltsága miatt maradt ilyen kicsi. Fehér círmos tarka volt. Édesanyám mindig azt mondta neki, hogy Nacóka, te olyan kis csúfság vagy , hogy téged csak mi tudunk szeretni.
Mikor rendbejött, egy este beraktam a dzsekim alá és lementem vele a parkba, hogy ha netán van gazdája és haza akarna menni, hát menjen. Ahogy a háztól távolodtam vele, egyre jobban kapaszkodott belém, annyira, hogy nem is tudtam kivenni a dzseki alól. Akkor már tudtam, hog ő is a mi amcskánk lesz.
A kis ablak továbbra is nyitva volt, de ő nem ment el. Egyszercsak egy esti séta alkalmával , ahogy kinyitottam az előszobaajtót ő is kijött és mentünk sétálni. Ez után, a többiekkel eggyütt ő is jött-ment amikor neki tetszett.
Úgy látszik, hogy a testi gyengeség az észbeli képességek kifejlődését segíti, mert bármi huncútság, vagy játék volt mindig ő volt az értelmi szerző. Sokszor szabályos bujúcskát játszottak a lakásban. Mindig a Naca ugrott ki a rejtekhelyről és kapta el a másikat.
Az édesanyám is nagyon szerette őket, de az asztal tiltott terület volt a számukra. Egy alkalommal a nappaliban a dohányzóasztalnál, egy kisszéken űlve ebédeltem. A Naca bennt volt és nagyon ízgatta a fantáziáját, hogy valyon mit eszem, és két lábra állva, az elülső pracliaival feltámaszkodott az asztal végére. Elkúldtem, de megint felállt. Akkor már az orra elött háromszor az asztalra ütöttem. A Naca visszabeszélt, mert ő is az asztalra ütött háromszor, és kihívóan nézett rám. Csak néztem, és mégegyszer megütögettem az asztalt. A Naca is .
Ha nem velünk történik, talán el sem hiszem. Édesanyám csak annyit mondott: Nahát! Ez a büdös macska még számolni is tud!
Hat évig élt velünk. Egy alkalommal napokig nem jött. Biztos, valahol csapdába esett, vélettlenűl bezárták valami pincébe. Olyan állapotban volt, hogy minden segítség hiábavaló volt, elkellet köszönni tőle. Békésen átment a szivárvány alatt.
Sajnos fényképem róla sincs, ezért álljon itt emlékére egy virágba borúlt fa.

Nincsenek megjegyzések: