2007. december 28., péntek

Juszufka, a talált perzsa.



Az előző írássomban, már említettem Juszufkát. Ő is egy megmentett cicus volt. Nem nagyon szeretem ha a macskáimat cicának nevezik, mert ők nem CICÁK, hanem MACSKÁK. Persze ez igaz minden macskára, mert annyi fennség , önnállóság és harmónia van bennük, hogy még a becéczgetés kicsinyitőképzős formájával sem szabad őket illetni. Ők fennségesek és nagyon sokszor megalázottak. Nagyon szeretnének szeretetet kapni, hogy legyen mit, és merjék is azt viszonozni. Ne kelljen kiszolgáltatottan, fázva, éhezve, rettegésben élniük. A már említett perzsa macskával ilyen körűlmények között találkoztam.
Az angyalföldi munkahelyemen történt, egy késő őszi délelött. Az ablak mellett volt az íróasztalom, ott dolgoztam, amikor valami fórcsát vettem észre az udvar felöl. Csak féloldalról láttam, de mintha valami világos színű árnyék suhant volna el. Jobban kinéztem, és mintha egy macskát láttam volna. Elindultam kifelé, és elszörnyedve láttam, hogy ez egy perzsa macska. Krém színű lehetett, de szőre is alig volt csak a nagy fejéről láttam, hogy perzsa. Bebújt egy lépcsőfeljáró alá. Beszéltem hozzá, és próbáltam megfogni. Nem bántott, de egyre beljebb húzódott. Nagyon kicsire összehúzta, és megadta magát. Sikerült megfogni, és igazán csak akkor borzadtam el. Alig volt súlya. Minden csotját külön éreztem, ami kis szőre volt az egy filces
gubanc volt. Enni, inni adtam neki, majd délután hazahoztam, mert az állapotán az látszott, hogy udvari macskaként nem tud megélni.
Este elvittem az orvoshoz, a doki ellátta amivel csak lehetett, de még a gyógyszerrel is óvatosan kellett bánni, mert annyira rossz állapotban volt. Akkor az orvos azt mondta, hogy biztos magasról estt le ,mert az egyik hátulsó lábáról hiányzott egy izomköteg. Addigra már fel is szívódott. A nagy fogai töröttek voltak, mert esés közben beüthette a száját. Akkor 7-8 évesnek saccolta a doki.
Itthon, napokig nem csinált mást csak evett, ivott, almot használt, és rengeteget aludt.
Néhány ismerősömnek elmeséltem, hogy milyen állapotban találtam. Az egyiknek éppen beteg volt a macskája, és azt mondta, hogy neki kellene, én mondtam neki, hogy majd meglátjuk.
Idő közben elneveztem Juszufnak, sőt már értett is a nevére. Mikor megerősödött, ivartalanítattam, akkor a doki már 2-3 évesnek saccolta. Rendbe tettük a bundáját, és már kezdett macska formája lenni. Igaz a jobb hátulsó lábára sánta volt, de így is egy nagyon szép krém színű perzsa volt.
Eljött az idő, hogy megpróbáljuk a leendő gazdinak adni. Bele raktam a macskakosárba, amibe a dokihoz is jártunk, nem is ellenkezett, mert biztos azt hitta, hogy a szokásos utazás, meg kezelés lesz. Átmentünk a szomszéd házba az új otthonába. Letettem a kosarat, a szoba közepén, kinyitottam. Ott voltunk négyen körülötte. Juszufka körbe nézett, majd odajött hozzám, felkapaszkodott és olyan szemekkel nézett rám, hogy majdnem el sírtam magam. Próbáltam elhárítani, de ezt megcsinálta többször és akkor azt mondtam, Juszufkám soha senkinek nem adlak. Nem is adtam , ezt követően 12 évig volt szeretett, megbecsűlt tagja az embercsaládomnak is meg a macskacsaládomnak is .
A tizenkét év alattsok örömet, és vidám napokat szerzett.
Nekem, madaraim is voltak ( vannak), nem kalitkában, hanem röpdében ( konyha ablak felöli végét választottam le). Egy takatítás közben, kirepűlt egy zebrapinty, és Juszufka valahogy alkapta. Nagyon jópofa volt, mert egyszerűen nem tudott vele mit kezdeni. Mire odaértem, űlt a fenekén, a két nagy praclijában fogta a madarat, és olyan kétségbeesett képpel nézte, hogy muszáj volt nevetni. Nyugodtan elvettem tőle a madarat, és beengedtem a röpdébe. Semmi baja nem lett.
Máskor meg ő is akart fára mászni mint a zöbbiek, csak nem tudott lejönni. Addig magyaráztam neki, hogy végre elhitte, hogy elkapom és a karomba ugrott a fa legalso villájából. Odáig még csak learaszolt, de onnan már igrania kellett.

Nincsenek megjegyzések: