Valamikor, 1984 tavaszán, egy reggel a munkahelyemen az egyik kolléganőm, lélekszakadva keresett, modván, hogy itt van két hugyos állat, csinálj velük valamit, és letett elém egy kosarat.
A kosárban, legnagyobb meglepetésemre két kis kölyökmacska volt. Az egyik, fekete-fehér, a másik, szűrka círmos fehér. Nagyon ijedten néztek, mert elég viszontagságon mentek át , mire hozzám kerültek.
Ugyan is , kiderült, hogy előző este az anyjukat elütötte egy autó. Az óta nem ettek, nem volt aki melegítse őket, még az is csoda volt, hogy nem ölték meg őket. Ez egy Pest-környéki település volt, ahol akkoriban fogyóeszköz volt a macska.
Azt, láttam, hogy hat hetes kor körül vannak, mert kezdett változni a szemük színe.
Szerncsére, nem messze tőlünk volt egy élelmiszerbolt, kimentem és vettem egy kis májkrémet, remélve talán megeszik. Szerencsénk volt, mert elkezdték nyalogatni. Adtam vizet, tettem melléjük homokot. Majd miután, ettek, ittak, pisiltek, megnéztem, hogy milyen neműek, fiú volt mid a kettő. Épp fagyosszentek tájéka volt, ezért aztán Pongrác és Bonifác lett a nevük.
Azt tudtam, hogy nem maradhatnak a munkahalyemen a munkaidő végén, úgy hogy, egy
nagy dobozban hazahoztam őket. Angyalfóldről Délbudára.
Hamar rájöttem, hogy még nem egész önállók ezért úgy döntöttem, hogy naponta hozom-viszem őket. Akkor még nem volt másom, csak madárkalitkám, azt csomagoltam be, úgy, hogy csak a teteje maradt szabadon, és igy kölekedtünk. A reggeli csúcsban elég fúrcsán neztek rám az emberek, pláne mikor több napon kersztűl történt ugyanez.
Sikerűlt a manőver, nagyon szép macsok lettek. A Bonifácot odaadtam egy kolléganőmnek, Pongrácka meg maradt nekem. Ő volt a bujóssabb, neki mindig kellett valami nálánál nagyobb meleg, amihez oda tidott bújni. Nagyon hozzám nőtt, teljesen elfogadott anyjának, azt hiszem egy fúrcsa, kétlábon járó macskanak nézett.
Minden nap mentünk sétálni, úgy hallgatott a szóra mont egy jól nevelt kutya.
Egy éves kora körül ivartalanítattam.
Kb 15 hónapos korában beteg lett, a lehel uti állatkórházba hordtam, még hétvégén is a kapott infúziót. Egy kicsit jobban is lett, de néhány nap után besárgúlt a nyálkahártyája és nem sokára elköltözött. Azt hittem vége a világnak, pedig nem ő volt az egyetlen macskám, és többieket is nagyon szerettem.
Hiába kérdeztem az állatorvost, hogy mi baja lehet, nem tudta megmondani. Akkoriban nálunk még ismerettlen volt jó néhány ma már nagyon is ismert macskabetegség. Ma már tudom, hogy mi baja volt, így azt is tudom, hogy nem lehetett volna meggyógyítani.
A másik két macskám, akikről majd máskor írok, vígasztaltak és segítettek túljutni azon a mérhetettlen hiányérzeten amit Pongrácka elvesztése okozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése