Levél, a szivárványon túlról.

Feladó: W.Ch. Gyékényesi Benjamin.
Cím: Örök Vadászmezők, Nefelejcs sétány, mindjárt az első bungaló, a Mamagazdi házikója.

Kedves Inasgazdi!
Ma lenne a 17. szülinapom. Éppen 17 éve, hogy először éreztem a kezed melegét, amikor a világra segítettél. A mamám, a Füstike harmadiknak, nagyon sok segítséggel tudott csak a világra hozni.
Emlékszem, amikor megláttál, mindjárt azt mondtad, hogy ő Benjamin. Mert, hogy hármunk közül, én voltam a legkissebb.
Ehhez képest elég erős, szép, nagy macska lett belőlem. Persze ehhez kellett a te szerető gondoskodásodnak is. Boldog, és biztonságos, szép életet biztosítáttál mekem, és az időközben kialakult bandám számára.
Az, igaz, hogy az elején nem mindig értettük egymást, de szép lassan megtanultad mikor mit szeretnék, és én is megtanúltam a te nyelvedet. Amikor nem adtál oda annak az embernek, aki egereket akart velem fogatni, akkor már tudtam, hogy sohasem fogunk elválni. Hogy mindig veled, és a Mamamgazdival fogok élni.
Aztán, egyszer fehérköpenyes emberek elvitték a Mamagazdit, és utána sohasem jött haza. Akkor már csak te maradtál, meg a banda. Aztán a bandából is néha elment, és nem jött vissza valaki. Olyankor mindig attól féltem, hogy beteg vagy mert mindig valami sós víz folyt a szemedből, az arcodon lefelé. Sokszor próbáltam letörölni, de mindig több folyt, mint amit letöröltem.
Ezt vettem észre akkor is amikor engem vittél azon a kétkerekű, rázós, guruló valamin, amira te is felültél, a szúrkálós bácsikhoz.
Most már elmondhatom, hogy nem szerettem menni, mert mindig olyasmit csináltak velem amit nem szerettem. Azt nem mondhatom, hogy fájt, de nem szerettem amikor szúrkáltak, és valami folyadékot töltöttek a bőröm alá. Az igaz, hogy utánna mindig jobban lettem, de az csak ideig-óráig tartott, aztán megint menni kellett. E közben meg egyre jobban aggódtam miattad, mert elég gyakran folyt a szemedből az a sós víz. Már attól féltem, hogy valami baja van a szemednek.
Aztán egyszercsak, amikor megint folyt az a lé az erembe, elvittek valami fúrcsa géphez, fényképeket csináltak, amit mikor mégnéztél, azt hittem, hogy elájulsz, mert remegett a kezed, meg a lábad, és le kellet ülnöd, mert minden erőd elfogyott. Megint folyt a szemedből az sós folyadék, és nem tudtál megszólalni. Aztán, kicsit később beszéltetek a szúrkálós bácsival, engem magadhoz öleltél, és azt mondtad, hogy " csináljuk". És akkor a szúrkálós bácsi valamiért megszúrta az infózió csövét. Ezután nem sokkal meghallóttam a Mamagazdi hangját amint azt mondja, hogy "na gyere te fehérlábú". Akkor már nem fájt semmim, és nagyon szép zöld és virágos, napsütéses mezőn voltam. Rajtam kívűl még sokan voltak, ismeretlenek is, meg ismerősök is akiket már nagyon régen nem láttam. A Mamagazdi felemelt, bevitt a házába, és simogatott. Az volt az érdekes, hogy tényleg nagyon sokan voltunk, és mindenki elfért.
Az óta is a Mamagazdi házában lakom, és nagyon sokat sétálunk, meg játszunk a pillangókkal a napsütötte mezőn. Senki nem bántja a másikat, és mindenki megért mindenkit. Az igazság az, hogy nagyon jól érzem magam, csak te nagyon hiányzol, és nem értem, hogy miért nem tudok hozzád menni, vagy te miért nem tudsz hozzám jönni. A Mamagazdi azt mondja, hogy legyek türelmes, mert majd egyszer te is eljössz, és akkor majd mindig együtt lehetünk.
Azért, ezen még gondolkodnom kell!

Már egy hónapja....

A háttérben, a gazban, egy fehér macska napozik. A fekete feléje tart.

Ebbe a törmelék kupacba bujt be egy szűrke círmos, félő, hogy kölykök is vannak a romok között. Ha tényleg vannak, akkor még nagyobb a baj, mert a törmelékkel együtt a védekezni, és menekülni még képtelen kölyköket is felrakják az autóra. Az a biztos halál!


Ilyen szép zöld, fákkal, bokrokkal fedett terület.

Ez a füves rész kb a közepe a területnek.

Egy hónappal ezelött, április 2-án délután még reméltem, hogy a láboreredmények után bíztató esélyei vannak a Benjinek. Este a röntgen után minden remény elszállt. Akkor azt hittem vége az én életemnek is. Azt tudtam csak, hogy a többieknek szügsége van rám, hogy nem hagyhatom őket cserben. Hiszen legtöbbjük ereiben a Benji vére csörgedezik, de ha nem így lenne, akkor sem hagyhatom öket magukra, akkor is az én felelősségem a további sorsuk.
Egy elég koros csapat, millió bajjal problémával. A Fruzsina emlődaganata rosszabodott, ugyan úgy mint az Absnitzli nyálkahártya gyúlladása. Igaz, hogy ez a rosszabodás csak éppen hajszálnyi, de én észreveszem. Mindkettő olyan baj amit gyógyítani nem lehet, csak esetleg elviselhető szinten tartani, egy ideig. A megfelelő pillanatban lépni kell, hogy a felesleges szenvedéstől megkíméljem őket. De, bármilyen ijesztően hangzik is, már tudom, hogy elviselhetőbb lesz az a fájdalom, mint a Benji elvesztése okozta őrület.
Éppen ez a biztos tudat okoz lelkiismeretfúrdalást, mert a többi is ugyanúgy ragaszkodik hozzám, és ugyanolyan szeretetéhes, és ígényes mint a Benji volt. És meg is érdemlik ugyan azt a törődést, és szeretetet, mint amit a Benji kapott, és én meg is adom nekik, de a Benji az a Benji és nem csak "egy" macska! Ezt nem lehet értelmesen elmagyarázni, ezt csak érezni lehet!
Ezért volt a veszteség mérhetettlen.
Aztán jöttek a napok egymás után, esemény nem sok volt, csak a napi rutin feladatok. Etetés, takarítás. Közben az idő is tavaszira váltott, és így naponta járok bringázni. Ez könnyebbé teszi egy kicsit a hiány akozta fájdalmas űresség elfedését.
Éppen a bringázások alkalmával, egy reggel azt vettem észre, hogy a bringaút mentén levő egyik hajléktalan tábort felszámolták. Méghozzá olyan alaposan, hogy a viskókat lerombolták, a törmeléket kupacokba rakták, és nehány nap után markolókkal teherautókra rakták és elszállították. Ez a folyamat még most is tart, csak a közbejött ünnep akasztotta meg a munkát.
Az egész dolog, a hajléktalan emberek szempontjából, biztos jó, de az a baj, hogy a hajléktalanok állatait ott hagyták a területen. Kutyákat és macskákat.
Ezek a szerencséttlen állatok azt nem kapták meg az "értelmes" embertől, hogy befogják, és elszállítsák őket egy állatmenhelyre. Nap mint megállok a bringával és megnézem őket. Már írtam az önkormányzatnak, hogy ember módjára tegyenek valamit, mert ez így nem jó sem a környezetnek sem az állatoknak. A fákat elkezdték vagdosni, állítólag csak a száraz ágakat, de egyik reggel láttam egy csomó élő galyat is amit levágtak. A terület nagyon szép egy paradicsom is lehetne, de nem tavsszal, amikor már megindult az élet kell írtani a bokrokat, meg az elvadult fákat. Rengeteg énekesmadár van, most fészkelnek, kezdődnek a költések. Mind védett madár, de a hivatalt nem érdekli. A cél, bizos hogy jó, csak az időpont nem megfelelő.
Ma reggel az egyik macska rám nyávogott és odajött hozzám. Egy fiatal, fekete kandúr. Nem hiszem, hogy nagyon éhes lehetett, mert egész jó kondicióban van, csak koszos, meg lehet , hogy bolhás is. Lehet, hogy megélnének ők ott a területen, csak az a baj, hogy egy csomó felesleges szaporulat lenne, bizonytalan jövővel. Ezért mindenképpen befogni, és elszállítani kellene őket. Nem is lenne nehéz a befogás, mert szelid, emberhez szokott macskák. Alighanem ez lesz a vesztük, mert már tegnap délután egy sereg gyereket láttam ott szaladgálni, akik nem biztos, hogy békén hagyják őket.
Én nem hozhatok el közülük egyet sem, mert ilyen körűlmények között bármilyen vírust hordozhatnak, és az enyémeket nem fogom kitenni fertőzésveszélynek.
Pedig az amúgy is viseltes lelkem tovább rongyolja a látvány, és a tehetettlenség, és a tudat, hogy biztos korai pusztulás vár rájuk, ha ott maradnak.